Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-259

Az országgyűlés képviselőházának 259. ülése 1929 február 27-én, szerdán. 127 kell. De legyen szabad még egy-két dologra röviden kitérnem. Nagyon sérelmezi a postaaltisztek hatalmas tábora azt is, hogy a kinevezések és előléptetések körül súlyos nehézségek és sérelmek vannak. Legyen szabad itt a magy. kir. postaegyesületek központi bizottságának az elmúlt év szeptember 4-ről keltezett határozatát ismertetnem, (Halljuk! Halljuk! jobbfelől!) amelyet a kereskedelemügyi miniszter úrhoz és a postaigazgatósághoz is beadtak. Az egyesületközi bizottság erre nézve azt mondja: «Az altiszti személyzet békeidőben, de a háború alatt-is háromszor két évenként, azontúl pedig három évenként lépett elő évi száz aranykoronával, jelenleg pedig három évenként történik az előléptetés évi 36 és 48 pengő összeggel. Ebből az tűnik ki, hogy míg békeidőben és a háború alatt is havi nyolc aranykorona 33 fillért nyertek az előléptetés alkalmával, addig most csak havi 8 pengő az előléptetés anyagi haszna, tehát veszítenek havonként a régivel szemben 5 pengő 35 fillért». T. Ház! Fejér Ottó igen tisztelt képviselőtársam az elmúlt évi költségvetés tárgyalása alkalmával nagyon elismerésreméltó módon foglalkozott a postások ügyével. (Ügy van! jobbfelől.) Ügy emlékszem, Dencz Ákos képviselőtársam és Görgey t. képviselőtársam is hozzászólt pártolólag ehhez a kérdéshez. Legyen szabad az annak idején általuk is említett postáspótlékra a t. kormány figyelmét felhívnom. Arra kérem a kormányt, hogy ezt a postáspótlékot, amelyet valamikor megadtak, feltétlenül visszaállítani szíveskedjék. Interpellációmat azzal a kéréssel zárom: kérem a kormányt, méltóztassék figyelembe venni hatezer éhező magyar családot, s méltóztassék ezek helyzetén javítani, hogy ezek az emberek is hinni és bízni tudjanak a magyar nép feltámadásában. (Helyeslés jobbfelől. — Malasits Géza: A Reichspostba kellett volna megírni.) Elnök: A kereskedelemügyi miniszter úr kíván szólani. Herrmann Miksa kereskedelemügyi miniszter: T. Képviselőház! őszintén megvallom, a legnehezebb feladat ezekre a kérdésekre úgy megfelelni, hogy az a viszhang támadjon, amelyet az ember mint magyar ember maga is óhajtana és kívánna, mert a másik oldalon legyőzhetetlen akadályként áll az a súlyos anyagi helyzet, amelyben az egész ország van és amelynek egyik példáját éppen az adóbehajtások kapcsán az egyik képviselő úr felemlítette. Mindig ugyanarra és ugyanarra a jelenségre jutunk vissza, hogy az egyik oldalon követelések mutatkoznak, amelyeknek mint követeléseknek én elismerem a jogosultságát, de a másik oldalon mutatkozik annak lehetetlensége, hogy az adófizetőket még tovább terheljék meg és így elégítsék ki azokat a követelményeket, amelyek éppen olyan erővel nyilakoznak meg, mint azok a hangok, amelyeket a további terhelések ellen felemelnek. így vagyunk a postások kérdésével is. Nem Tobler képviselő úrtól tudom és hallom ma először ezeket a dolgokat, hiszen számtalanszor jártak nálam azok az emberek, és amikor én mint magyar ember szemben állottam a magyarral, mindig ólomsúllyal nehezedett rám az állásomból kifolyó felelősség; mert nem hiszem, hogy valaki kételkednék abban, hogyha megvolna a segítés módja, akkor egy pillanatig is haboznánk, hogy azt igénybe is vegyük. (Úgy van! jobbfelől.) En az elismerés zászlaját meghajtom... (Malasits Géza: Kicsit kevés! — Rothenstein Mór: Abból nem lehet jóllakni! — Peyer Károly: Ne a kalapot emelje a miniszter úr, hanem a fizetést! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Herrmann Miksa kereskedelemügyi miniszter: En teljesen tisztában vagyok azzal s tudom azt, hogy milyen óriási munkát végez a postásság, milyen értékek vannak reá bízva (Peyer Károly: A cement-kartelből telik erre is!) és hogy nehéz körülmények között milyen kitartással végzi ezt a feladatát. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) De ki kell jelentenem, hogy ez nem egy önmagában álló probléma. Nemcsak a postaaltisztekről van szó, hanem ezer és ezer más, hasonló kategóriájú magyar állami alkalmazottról (Ügy van! jobbfelől.) és éppen ez állítja fel az óriási akadályokat az elé, hogy a nagy szám miatt intenzívebb segítséget lenessen adni, ami egyértelmű az abszolút számoknak olyan megragadásával, amit ma nem bír el a magyar állam. Teljesen igaz az, amit a képviselő úr mondott, a postaaltisztek ilyen fizetések mellett végzik nehéz munkájukat. Az összes megkülönböztetés a többi kategóriájú alkalmazotthoz képest csak ebben a bizonyos üzemi jutalékban áll. Ez emelkedett valamit, de tényleg havonként 10—16 pengőt tesz ki. Ez is valami, már ez is megkülönböztetés a többi alkalmazotthoz képest. Ennek következtében, amint az egyik oldalon segíteni akarnánk, a másik oldalon mindenki joggal kívánhatná a hasonló elbánást: és akkor keletkeznek azok a számok, amelyek egyenesen fantasztikusak. Mert méltóztassék csak figyelembe venni azt, hogy ez az üzemi jutalék, amelyről azt mondotta a képviselő úr, hogy csak 10—16 pengőig terjed, több, mint hatmilliót tesz ki a posta költségvetésében. Ennek következtében, ha én megteszem azt, amire gondoltam, hogy felemelem ezt a jutalékot és emelem százszázalékkal, akkor az, aki eddig 10 pengőt kapott, kapna 20 pengőt. Ez is segítség, de amikor ez megvan, még mindig joggal lehet azt mondani, hogy az öszszes segítség 10 pengő. Összességében ez a hat millió átalakulna 12 millióvá, viszont, amikor mi még egy nagy beruházási feladat előtt állunk, amelynek egyik forrása az a jövedelem, amelyet a posta hoz, méltóztassék elképzelni, hogy mit jelentene az (Zaj a szélsőbaloldalon), ha azzal, hogy valamivel emelem az üzemi jutalékot, hatmillió többletkiadást idézek elő s ennek következtében nem tudom a beruházásokat megcsinálni, amelyek pedig végeredményben maguknak az alkalmazottaknak is érdekében fekvők, mert minél tökéletesebbé tesszük a postát, annál előbb jutunk abba a helyzetbe, hogy többé beruházásokra nem kell gondolnunk s akkor a jövedelmeket nagyobb mértékben a személyzet dotálására használhatjuk fel. (Zaj a szélsőbáloldalon.) Akárhogyan nézem a kérdést, akármenynyire érzem a felelősséget, nem mondhatok mást, mint azt, hogy végig tárgyaltuk számtalanszor a pénzügyminiszter úrral az egész kérdést és az egyedüli eredmény, amelyet jó lelkiismerettel megadhatott a pénzügyminiszter úr, az volt, hogy az altisztek kategóriájában 200 új állást rendszeresítünk, amivel legalább azt érjük el, hogy az ideiglenesek, akiknek száma igen nagy, mégis előbbre juthatnak és így valamivel megjavítottuk az előmeneteli viszonyokat. Az adott pillanatban talán legkevésbbé lehet azt mondani, hogy most mélyreható reformoknak érkezett el az ideje az alkalmazottak javadalmazása terén, amikor éppen a legsúlyo-