Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-255

Az országgyűlés képviselőházának 255. szét is, mert éppen a megmaradt területen szőlővidék aránytalan nagyságban maradt. (Ügy van! a középen.) Természetesen itt van a hiba. Nagyon jól emlékszem reá, hogy a háború előtt a kecskeméti pinceszövetkezet és a borkereskedők naponta több vagon bort — kis tételeket, egy hektolitertől öt hektoliterig terjedő hordókat — szállítottak Felső-Magyarországba és a Délvidékre. Jelentékeny forgalom volt ez, amely még az ausztriai kivitel mellett is számításba jött. Ez ma teljesen megszűnt, mert legtöbb olyan vidékünk van, amely meg tudm termelni borát a maga szükségleteire, itt tehát felesleg marad. Ez igen nagy baj volt és ha majd sikerül, — a jó Isten adja, hogy minél előbb — visszanyerni régi határainkat, akkor egyrészét a fogyasztóközönségnek, máris visszanyerjük. Most FelsőMagyarországot Olaszországból, Franciaországból és máshonnan látják el a velünk ellenséges lábon lévő megszállók, utódállamok és így azután mi onnét is elestünk. Ehhez hozzájöttek azután természetesen a különféle nagy adók, amint kimutattuk, a termelés megdrágulása, a védekező szerek megdrágulása és az általános szegényedés. (Ügy van! a jobboldalon.) Az emberek ma a jó bort nem isszák annyira, mint itták abban az időben, amikor jobbak voltak kereseti forrásaik. Inkább isszák a pálinkát és — sajnos — a bor rovására kedvezményezett sört. A törvényjavaslat segíteni kíván azokon az állapotokon, amelyek most vannak. Ebben a tekintetben elsősorban korlátozni kívánja azt, hogy új szőlőket ültessenek és gondoskodni kíván arról, hogy az új szőlőknek, amelyeket most ültetnék, a minősége javuljon, sőt oda kíván hatni, hogy a meglévő szőlőket is tökéletesítsék, hogy azok jobb minőségű bort, kivitelre képes bort termeljenek. Azután bizonyos tekintetben azt kívánja a törvényjavaslat, hogy a szőlősgazdák társuljanak, hogy együttműködéssel, egyesült erővel nagyobb eredményre tudjanak jutni. A törvényjavaslattól azt kívánnók elsősorban is, hogy abban semmi zaklatás, semmi szövődményes dolog ne legyen, amely az egyszerű kisembereket összezavarná, vagy zaklatná. Másfelől: hogy a költségeket lehetőleg ne szaporítsa, mert a kisgazdák, — a szőlősgazdák különösen — de még a jobb viszonyok közt lévők is ma nem bírnak semmiféle költségszaporítást. Különösen olyat nem, amely nem pillanatnyilag segít rajtuk, hanem olyan, amilyenekről a javaslatban is szó van, — szőlőfelújítások, szőlőtökéletesítések, azután egyéb, trágyázás, több efféle — ami esztendők múlva hozza meg kamatát. Ezt most a kisgazda nem tudja nélkülözni, úgyis vannak olyan kötelezettségek, amelyeknek meg kell felelnie. Ilyen elsősorban az, hogy például vannak vidékek, amelyek abban a szerencsés helyzetben lesznek, hogy megfelelő állami pincéhez, szövetkezeti pincéhez tudnak jutni, de bizonyos összeget ott is be kell ruházni, tehát már ezt is előlegezni kell. Ilyenekre kell a pénz. De mondom, nagyobb befektetésre ma a kisgazda, a szőlősgazda nem képes. Hiszen hitelképessége úgyszólván megszűnt. Nem tudom, van-e tudomása az igen t. miniszter úrnak arról, hogy például vidéken a homoki szőlőket már csaknem úgy tekintik, mint a puszta földet, (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) Sokszor hátrány az, hogy szőlő van rajta. Amikor elbírálják a hitelképességet, azt nézik, hogy mit ér a szőlő nélkül a rajta lévő ház. Azelőtt pedig a szőlő mégis kétháromszor annyi értéket képviselt. Az ilyen ember, aki 10—20 fillérért kénytelen a bort elülése 1929 február 20-án, szerdán. 3 adni, micsoda kölcsönt, mennyit kaphat ilyen körülmények között szőlőjére, földjére, ha esetleg kölcsönt kell felvennie? Állami akcióra volna szükség, kölcsönnel segíteni azokat, akik szőleiket javítani akarják, trágyázni akarják és olyan fajokat előállítani akár oltás, akár új ültetés által, amelyek sokkal inkább kedvezőek az exportra, mint a mostaniak. Ezt az állami segítséget is többször beígérték már. Én el is hiszem, hogy ez nehéz dolog. A napokban alkalmam volt éppen érdeklődni, illetőleg tudomásomra jutott és meg is mutattak egy tervezetet, hogy a kereskedelmi minisztérium részéről a kiskereskedőknek hitelt akarnak nyújtani. Miből áll ez? Az állam az egyes vidéki pénzintézeteknek legtöbbször ad bizonyos összeget, 30—40—50.000 pengőt. A cél az, hogy a pénzintézet adjon a kiskereskedőknek kölcsönt és viselje a rizikót 60% erejéig, s amennyiben a pénze elvész, ebből a letett pénzből az állani 40%-ot megtérít. Melyik pénzintézet lesz az, amelyik ezután is nem olyan szigorúan bírálja meg a dolgot, mint ahogy eddig tette? Mert a pénzintézet a 60%-os rizikót sem akarja vállalni. Es mit nyer ezzel a kiskereskedő? Ha jó a pénzintézetnek, a pénzintézet úgyis megadja neki a kölcsönt. Ezzel az állami 40%-os garanciával még tulajdonképpen nem ér semmit, mert a pénzt csakugyan olyan drágán kapja. Egy jó pénzintézet a vidéken 11—12, egy kisebb fajta pedig 12—13 százalékra ad pénzt. Ezt így nem lehet hasznláni. Hasonló segítséggel a szőlősgazdák nem érnek el semmit, ebből kifolyólag természetesen egészen más módját kell megkeresni a segítésnek. Ha ebből a szempontból vizsgálom a törvényjavaslatot, akkor kiadás és költség tekintetében látjuk azt, hogy bíz ez teherrel jár, mert szaporodnak a terhek. Eddig is voltak itt-ott hegyközségek, amelyek elég barátságosan elintézték a dolgot. Nem is mondom, hogy valami nagy eredmény volt, de volt egy becsületes, értelmes ember, aki a bíró szerepét elvállalta, aki szétnézett ott, alkalmaztak csőszt is jó olcsón, és azután ment a dolog valahogyan. Most mégis más körülmények vannak, mert a hatáskör szerint, amit a 37. § ír elő, nagyon sok dolga és felelőssége van annak a hegybírónak. Ezt a hegybíróságot ma már nem fogják ellátni ingyen, hanem csak bizonyos tiszteletdíjért. Igaz, hogy itt a bizottság sokat könnyített, megváltoztatván azt a kifejezést, hogy amennyiben szakképzett egyén pályázik, akkor ezt köteles megválasztani a hegyközség. Természetes, hogy a szakképzett ember, akinek szőlészeti vagy borászati diplomája van, mindig jobban megfizettetné magát. Ennél természetesen — bár ugyan most már tárgytalan — felemeltük volna a szavunkat, ha ez kötelező lett volna. A másik az, hogyha ott egy becsületes, jóravaló ember évekig tisztességesen, értelmesen ellátja a hegyközség teendőit s a három év letelt, akkor jön egy fiatal ember, aki éppen akkor vizsgázott és azt meg kell választani. Ez most már, ismétlem, tárgytalan, és nagyon helyes, hogy kihagyták. Azért azonban mégis költséggel jár. Azután ott van az, hogy egy pengőig mehet a vármegyei hegyközségi tanács járuléki költsége. Van ott sok más egyéb is. Viszont azután vannak vidékek, például az Alföldön, ahol a legtöbb helyen a tulajdonos maga lakik kinn, vagy pedig van neki rendes kapása vagy vincellérje. Azoknak, akiknek ilyen alkalmazottai megőriznék a szőlőiket, csak úgy kell fizetni most, mintha nem volna benne senki. Egészen más a helyzet olyan vidéken, ahol 100 holdszámra vannak a szőlős területek, ahol legfel-