Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-255

2 Az országgyűlés képviselőházának , (Igaz! Ügy van!) mégis némileg gondolkozóba ejt. Meg vagyok győződve arról, t. Ház, hogy maguknak a nagybankoknak és a nagybankok előkelő vezetőinek semmi közük nincs ehhez a cikkhez. Nem tudom, minő forrásból ered, talán hivatlan védelmező az, aki ezt a cikket megírta, ellenben a tónus, amely a muzsikát csinálja a francia közmondás szerint, olyan, amelyet a magam részéről nem hagyok szó nélkül. Az a fölényes ség, az a felülről lefelé való kezelés, (Igaz! Ügy van! jobbfelől.) az a talán a lenézésig menő lekicsinylés az, ami meglehetősen bánt és ami miatt kénytelen vagyok sajnálkozásomat kifejezni, jóllehet ismétlem: teljesen tudatában vagyok annak és meg vagyok győződve, hogy maguknak a gazdasági élet tényezőinek sem a cikk tartalmához, amely kifogástalan, sem a cikknek tónusához semmiféle közük nincs. A cikk egy mondattal végződik, amely talán jellemzi az egész cikknek a tónusát. Azt mondja ebben a legutolsó mondatban a cikk írója, hogy a magángazdaság Magyarországon még nem süllyedt annyira, hogy szükséges volna, hogy kormányorganumok vegyék át annak feladatait. Szó szerint (olvassa): «Soweit ist unsere Privatwirtschaft noch lange nicht gesunken, dass deren Afgaben von Regierungsorganen übernommen werden müssten». Ebben a mondatban is kicsattanik ennek a cikknek a lenéző tónusa és ezzel szemben én csak sajnálkozásomnak adhatok kifejezést. Végre én nem a kormány nevében beszéltem, de letagadhatatlanul a kormány tagjaként beszéltem, és nekem mint független magyar képviselőnek és mint a kormány tagjának elvitathatlan jogom van arra, (Elénk helyeslés a jobb és a baloldalon.) hogy itt a nemzetnek a színe előtt és a legnagyobb nyilvánosság előtt felelősségem teljes tudatában a magam kritikai megjegyzését a legteljesebb szabadsággal megtegyem, (Elénk helyeslés a jobb és a baloldalon.) és azt hiszem, t. Ház, hogy amikor a cikk tónusa miatt — ismétlem — sajnálkozásomnak adok kifejezést, azt is nyomatékozhatom, hogy annyira még nem süllyedtünk sem ez a kormány, sem ez az irányzata a kormányzatnak, sem pedig én, a független magyar úr és képviselő, hogy ilyen tónusát es'y cikknek szó nélkül kénytelen volnék zsebrevágni. (Elénk helyeslés, éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon.) Elnök: T. Képviselőház! Napirend szerint következik a szőlőgazdálkodásról és a hegyközségekről szóló törvényjavaslat folytatólagos tárgyalása. Szólásra következik Horváth Mihály képviselő úr, aki beszédének elmondására a tegnapi ülésen halasztást kapott. A szó a képviselő urat illeti! (Halljuk! Halljuk!) Horváth Mihály: T. Ház! Rövid idő alatt másodszor foglalkozik a t. Ház olyan törvényjavaslattal, mely a borászatot, szőlőgazdaságot, egyáltalában a bor viszonyait érdekli. Sok beszéd folyt a múlt alkalommal is erről a kérdésről, amely beszédek nagy része nem annyira szorosan a tárggyal, a bor viszonyaival, mint inkább a borértékesítési mizériákkal foglalkozott. Azt mondják, nem jó az, ha egy asszonyféléről sokat beszélnek, mert ott már baj van. Ügy vagyunk mi a szőlőgazdaságai is; azért beszélünk róla sokat, mert itt nagy bajok vannak. Mindenütt, nemcsak az országgyűlésen a költségvetés tárgyalása alkalmával, hanem a törvényhatóságokban is beszélnek róla, a Szőlősgazdák Országos Egyesülete már több kon155. ülése 1929 február 20-án, szerdán. gresszust tartott ebben a kérdésben, szóval, minden oldalról jönnek a panaszok. Á miniszter úrnak igazán erős idegzetűnek kell lennie, hogy ezt a sok panaszt meghallgassa, de ő nem úgy bánik ezekkel, mint az egyszeri dúsgazdag ember, aki — ez közismert dolog — amikor már nem győzte hallgatni a panaszokat, becsengette a szolgáit, s azt mondta: dobjátok ki ezt az embert, mert meghasad a szívem. A miniszter úr erős idegzettel nekime^v a kérdésnek; a múlt alkalommal is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, bizonyos reményeket is nyújtott, sőt még a boritaladó eltörlésére vonatkozóan is van egy tervezete, amely a szőlősgazdáknak bizonyos tarifális kedvezményeket, viszont-részesedéseket stb. ad. Ez természetesen csak egy általánosságban kimondott tétel volt; bizonyára lesz alkalma a miniszter úrnak, hogy ezt bővebben megmagyarázza, s remélem, nem járunk úgy ezzel, mint a malmok jártak a kedvezménnyel, hogy amikor hónapokon át megindították külföldre a rozskivitelt, s amikor benyújtották a számlát, hogy: ezért nekünk jár valami, akkor azt mondták: nem minden lisztnél, csak a lánglisztnél. Kérjük tehát, hogy a kedvezményeket ebben a tekintetben úgy méltóztassék megszerkeszteni, hogy a dolog visszafelé ne süljön el. A törvényjavaslat tulajdonképpen a szőlősgazdákon akar segtíeni, részint a szőlőültetés korlátozásával, részint pedig hegyközségek alakításával. Hogy ezeket megértsük, vissza kell térnünk a kedvezményezésre, amelyről röviden akarok megemlékezni, mert a múlt alkalommal felszólalt t. képviselőtársaim ezzel a kérdéssel már alaposan foglalkoztak. Magyarországon tulajdonképpen a nagy szőlőültetést a filoxera pusztítása indította meg. Magyarországon voltak igen híres, kiváló minőségű szőlőtelepek, amelyek a legjobb borokat szolgáltatták. Voltak azután homoki szőlőterületek, amelyek mellékesen szerepeltek; ott inkább a gyümölcs volt fontos, s bizonyos esztendőkben kapós volt a jó siller- vagy kadarka-bor, melyet különösen a budai kocsmákban mértek, szívesen ittak, de ezeknél kivitelről alig volt szó. Mikor azután a filoxera pusztította a jóminőségű szőlőket és kiderült, hogy vannak immúnis homokok, akkor a homoki szőlőket derűre-borúra kezdték ültetni, nyakló nélkül kihányták a jó akácerdőket, amelyek jórésze ma többet érne, mint a szőlő. Szóval, lassan bekövetkezett a túltermelés, akkor azonban volt egy eszköz a kezünkben. Mint Szabó Iván képviselőtársam a múlt beszédében kimutatta, boldogemlékű Darányi Ignácnak sikerült Ausztriával szemben a 60 arany koronás vámokat kieszközölnie. Ez tehát ideig-óráig megoldotta a kérdést, borunk f védve volt és ki is vihettük Ausztriába. Akkor még nem gondoltak arra, hogy. ezek a viszonyok változhatnak. Mi, akik ezen az oldalon ülünk — ma már kevesen vagyunk itt, inkább amott ülnek t. képviselőtársaim — küzdöttünk a közös vámterület ellen és azt hirdettük, hogy ennek meg kell szűnnie. Ha az akkori vezetők nem ragaszkodtak volna csökönyösen ahhoz, hogy az állapot örökös lesz, hanem már akkor gondoskodtak volna arról, hogyan akadályozzuk meg a túltermelést a szőlőgazdaság, a borászat terén, ha megszűnik a közös vámterület, — akkor ma sokkal könnyebb ' helyzetben volnánk. Most a helyzet tulajdonképpen kétszeresen rosszabbodottamért nemcsak Ausztria fogyasztóközönségét vesztettük el, hanem elvesztettük Nagy-Magyarország fogyasztóközönségének legnagyobb ré-