Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.
Ülésnapok - 1927-244
102 Az országgyűlés képviselőházának szempontjából még inkább emelkedni fog és az a katonai érté'k, amelyről Szilágyi t. képviselőtársam olyan elismerően nyilatkozott, még inkább fokozódni fog. Meglesz ugyanis a lehetőség arra, hogy a társadalom legértékesebb tényezőit nyerjük meg a hadsereg számára, éppen annál az óiknál fogva, hogyha majd leszolgálták katonai évüket, nem sivár jövő, hanem bizonyos megélhetés néz eléjük. De mégis szükségesnek tartom megjegyezni azt, hogy a társadalomnak azok az osztályai se felejtsék el hivatásos -kötelességüket az irányban, hogy a hadsereg kötelékébe lépjenek, alkik nem szorultak reá arra, hogy idegen munkaadóhoz, akár az államhoz szegődjenek exisztenciájuk fenntartása szempontjár bál. (Láng János: Mi lesz a hadmentességi adóival?) Szükségesnek tartom, hogy a tehetős kisgazdaosztály fiai szintén beálljanak a hadseregbe, h-a máskép nem, önkéntes jelentkezés folytán, hogy az ő értékes elemükkel gazdagítsák ennek a hadseregnek értékeit, kvalitásait. Meg vagyok róla győződve, hogy a nemzetnek eme nagy lesujtottságában tudatára ébred ez az osztály annak, milyen nagy jelentőségű az, hogyha talán nem is kényszereszközök, hanem önkéntes jelentkezések alapján olyan tagjai is lesznek a hadseregnek, akik nem exisztenciájuk miatt, hanem nemzeti felbuzdulásuk következtében álltak be a hadsereg létszámába. (Jánossy Gábor: Ez a kötelesség áll minden társadalmi osztályra, nemcsak a kisgazdákra!) Áll természetesen minden társadalmi osztályra. E helyütt 'kötelességemnek tartom étn is megjegyezni, ami már Tabódy t. képviselőtársam a t. Ház figyelmébe ajánlott, hogy milyen fontos a rokkantakról, hadiözvegyekről és hadiárvákról való gondoskodás. (Ügy van! Ügy van!) Rendkívül fontos, hogy az a katona abban a tudatban végezze a magú kötelességét, hogyha meghal a harc mezején, ha megsebesül, akkor az állam, az ő kenyéradó gazdája gondoskodik róla, — ha rokkant lesz — gondoskodik gyermekeiről vagy gondoskodik Özvegyéről — ha elesik. Ma az a helyzet, hogy sokan, akik voltak a harctereken, koldustarisznyát kaptak a vállukra és koldulásból kénytelenek tengetni életüket, az a helyzet, hogy az itthonmaradottakról ez a maradék Magyarország nem gondoskodott olyan mértékben, mint amilyen mértékben gondolkodnia kellett volna. Elismerem, hogy e tekintetben az évek során nagyon javult a helyzet, hiszen ma már a százszázalékos rokkant, ha nem is kenyeret, de tisztességes kenyérmorzsát kap, amelyből életét valahogy eltengetheti. E tekintetben azonban az áldozatkészség legvégső határához kell elmenni, mert ha a katona tudja, hogyha ő meghal, gondoskodnak családjáról, ittmaradottairól, akkor annál bátrabban, annál nagyobb meggyőződéssel végzi a maga hivatását akár béke idejében, akár a harctéren. Mélyen t. Képviselőház! Nem akarom sokáig igénybe venni a Ház türelmét, (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) hiszen az ezzel kapcsolatos problémákat már eléggé felhozták előttem szóló t. képviselőtársaim. Hangsúlyozom azonban azt, hogy bármilyen szépek azok a békeszólamok, amelyeket a Népszövetség érdektársaságából az egész világra kihangoztatnak, azért a békeszólamok sohasem fogják visszahódítani ennek az országnak ezeréves határát, hanem az elesett hősök vére és azoknak a hősöknek vére, akik a jövőben esnek majd el, ez lesz az a mag, amelyből Nagy244. ülése 1929 január 29-én, kedden. Magyarország ki fog fejlődni. Ezt a javaslatot örömmel elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Grubicza Ferenc jegyző: Várnai Dániel! Várnai Dániel: Mélyen t. Képviselőház! (Mozgás a jobboldalon.) A véderőbizottságban az igen t. előadó úr szociálpolitikai szempontként említette fel ennek a javaslatnak szerinte legfontosabb szempontját, hogy hiszen a honvédlegénység ellátmányának feljavításáról van szó; arról van szó, hogyha a katona bizonyos esztendőt a honvédségnél letölt, végkielégítéssel távozhasson onnan, vagy ha tizenkét esztendőt tölt le mint tiszt vagy altiszt, nyugdíj élvezetében részesülhessen. Sajnálattal kell konstatálnom, hogy mióta ez a kijelentés a bizottságban elhangzott, több felszólalás is történt ennek a szempontnak hangoztatásával, én ezt azonban mégsem tudom magamévá tenni, mert nem tudom elfogadni azt az álláspontot, hogy itt szociálpolitikai szempontok akarnának érvényesülni. Mint a bizottságban, itt is azzal indokolom ezzel kapcsolatban elfoglalt ellentétes, visszautasító álláspontomat, hogy mint annyiszor máskor a törvényhozás elé kerülő javaslatokkal kapcsolatban, itt is nagy sorrendi hiba történt. Ezzel a javaslattal kapcsolatban is azt látjuk, hogy sok minden másnak a likvidálását kellett volna elintézni, mielőtt arra gondolhatna a kormány és a törvényhozás, hogy a költségvetést ilyen terhekkel terhelje meg. Rámutattak a t. képviselőtársaim úgy itt, mint a bizottságban majdnem minden egyes felszólalásban a rokkantak, hadiözvegyek és hadi árvák helyzetére, rámutattak arra is, hogy ezren és ezren vannak hadikölcsönkötvénytulajdonosok, akik annak idején, a nagy felbuzdulás idején, amikor vérüket és életüket nem vihették ki a harctérre, eladták kis vagyonkájukat, hadikölcsönkötvényt jegyeztek és ma koldusokká lettek. A háborús hagyaték likvidálásáról kellene először gondoskodni. Igénytelen felfogásom szerint meg kellene tenni a rokkantprobléma terén mindent, elmenni az állam teljesítő képességének legvégső határáig, (Sándor Pál: Nincs határa!) hogy azután idejöhessenek egy ilyen javaslattal, amely a legszerényebb számítás szerint — azt hiszem, a miniszter úr ezt nem fogja megcáfolni — úgy hiszem, 1932-től kezdve négymillió pengővel terheli meg a honvédelmi költségvetést. Hiszen lehetnek ellenvetések, hogyha négymillió pengőt akarnánk fordítani a rokkantprobléma megoldására, illetőleg a rokkantak jobb ellátására, akkor ez a négymillió pengő annyira atomizálódna, hogy a rokkantak javára semmi hatása nem látszana, azonban nemcsak ez a négymillió pengő van, amelyet a rokkantkérdés elintézésére lehetne fordítani, hiszen vannak az államháztartásban nagyon sok helyen még olyan négy-öt, sőt tízmillió pengők, amelyeket el lehetne vonni erre a célra és azután, amikor az állam, a törvényhozás azokkal szemben, akik a hazáért a háború alatt a legnagyobb emberi értéket, az egészségüket, munkaképességüket áldozták fel, mindennek eleget tett, jöhetnénk ezzel a javaslattal. En azt mondom, hogy nem is fogja elérni a t. honvédelmi kormány azt a célt ezzel a javaslattal sem, amelyet elérni akar; tudniillik senki sem cáfolja, senki sem tagadja, sőt hirdeti is, hogy régi ígéret beváltásáról van szó a honvédségben szolgáló legénység javára és szó van arról a törekvésről is, hogy a honvédség
