Képviselőházi napló, 1927. XVI. kötet • 1928. november 9. - 1928. december 19.

Ülésnapok - 1927-216

lô Âz országgyűlés képviselőházának 216. ülése Í928 november ù-èn, pénteken. A házadó kivetésének alapjául szolgáló becslési eljárás szabályzatában ki van mondva, hogy a becslésnél tekintetbe kell venni az épület anyagát is a szerint, hogy kőből, téglából, vályogból vagy egyéb anyagból épült az illető ház. A pénzügyi hatóságok tényleg ezt tekintetbe véve állapítják meg különbözőképpen az egyes házak haszonértekét. Valósággal azonban nincs olyan nagy különbség az egyes, különféle anyagból épült hazak valóságos haszonérteké között, mint amekkorát az 1927. évi 20.000. számú utasításban foglalt táblázat is feltüntet, mert hiszen a valóságban a helyzet az, hogy vidéüek és községek szerint teljesen változik, hogy milyen anyagból építik általában a házakat. Van olyan vidék, ahol a kő úgyszólván ingyen adódik, ahol a legtöbb házat kőből építik, ott a legszegényebb ember is kőből építi a maga kis egyszobás házát. Viszont más vidékeken, ahol más építkezési anyag beszerzése úgyszólván lehetetlen, vályogból építik még a köz-ég legszebb házait is. Ezeknek a haszonértéke között a valóságban nincs olyan nagy különbség. Ez szüli azután azt, hogy az egyes községekben igen nagy eltérések vannak a tényleg fizetett házadó között. Az egyik községben aránylag kisebbméretű, úgyszólván rozzant tetejű házak után majdnem nagyobb adó van kivetve, mint más községben szép, cserepes épület ek után. (Jánossy Gábor : Ez igaz ! Ügy van !) Ehhez járul még az adó kivetésének az a módja is, hogy a házadókivetést a törvény értelmében a községi elöljáróság végzi ugyan, ő eszközli a becslést is legjobb tudása és belátása szerint, de ebbe a becslési eljárásba a pénzügyi hatóságok, amelyeknek voltaképpen az ellenőrzés lenne a kötelessége és^ joga, túlságosan nagy mértékben, kelleténél nagyobb mértékben szólnak bele és nagyon sokszor a községi elöljáróság megállapítását teljesen kiforgatják a maga valójából. (Jánossy Gábor: Semmibe sem veszik! Eisa baji) Már nedig a község viszonyait mégis csak a községi elöljáróság, legfőképpen a községi jegyző, akinek megbízhatóságához semmi körülmények között szó sem férhet, ismeri legjobban és nem az a pénzügyi közeg, aki talán a legelső alkalommal jelenik meg akkor a községben. Ez szüli azután azt, hogy nagyon gyakran a községi elöljáróság megállapításával szemben a házadót egészen kis embereknél a viszonyok nemismerésénél fogva a pénzügyi hatóság sokkal magasabbra emeli fel. Tudok olyan esetet, ahol például egy szegény asztalos, miután nem tudott máskép lakáshoz jutni, megvásárolt egy ócska korcsmaépületet, amelyben természetszerűleg több helyiség volt, mint amennyire neki szüksége volt. Ö csak egy szobát használt, az egész épület fenntartása a kelleténél több üresen álló helyiségével ránézve csak terhet jelentett. A községi elöljáróság nagyon helyesen csak egy szoba alapján vette fel a haszonértéket, ezzel szemben a pénzügyi hatóság kiküldötte négy szobát állapított meg, annak ellenére, hogy a négy szoba közül három voltaképpen üres helyiség volt, amelyeket ő egyáltalában nem használt. Ez nem egy példa, többször sőt gyakran előfordul, hogy egy nem általa épített és esetié.- más rendelkezésre szolgáló házat kénytelen valaki megvenni, aki ismeri azonban a falusi viszonyokat, az nagyon jól tudhatja, hogy akárhány helyiség van is, a falusi ember akár kisbirtokos, akár kisiparos legyen, legfeljebb egy-két szobában lakik, csak annyit, használ a többi ránézve teljesen holt tőkét jelent, amelynek fenntartására csak ráfizet. Sérelmesnek kell azt is tartanom, hogy a falusi házadó-kivetésnél nem az elöljáróságok, de a pénzügyi hatóságok nagyon gyakran az azon községben bérbeadott lakások után befolyó bérösszeget veszik alapul. A már hivatkozott húszezredik számú utasítás kimondja azt, hogy a bérbeadott lakások utáni bérösszeg csak kivételes esetekben vehető alapul éppen arravaló tekintettel, mert olyan községben, ahol alig van egy-két bérlakás, ezeknek bérösszege nem felel meg a normális bérértéknek, az azoknál rendesen magasabb szokott lenni, nem zárja ki azonban mégsem ennek alapulvételét. Ezért történik azután az ilyen községben az, — ahol csak egy-két bérlakás van, olyanok bérlik azt, akiknek arra feltétlenül szükségük van, tehát meg kell adniok azokért minden pénzt — hogy a bérbe nem adott, saját használatra szolgáló lakásoknál a haszonértéket ehhez viszonyítva túlságosan magasan állapítják meg. A hivatkozott utasítás 9. C-ában van az a rendelkezés, hogy «annak a házbirtokosnak a lakását, aki házának általa nem lakott részét bérbeadta, a ház bérbeadott részéért tényleg fizetett bérhez viszonyítva kell értékelni, tekintet nélkül arra, hogy ez a bér az átlagos béreket meghaladja-e vagy sem». Ez a rendelkezés ismét anomáliákra vezet, ugyanis falun megtörténik, különösen, ahol hikásszükség van, hogy egy kisbirtokos vagy kisiparos néha, ha még hozzá arra rá is szorul» egyik szobáját kiadja bérbe. Mindenkor a jobbik, szebbik szobáját adja ki, mert hiszen köztudomású, hogy a falusi ember mindig a rosszabbik, kevésbbé szép szobájában szokott lakni, a szobáját lehetőleg nem használja, és ha már bérbead, azt a szobát adja bérbe. Már most a pénzügyi hatóságok a szebbik szoba haszonbére alapján állapítják meg a másik szoba haszonértékét is. Ezeken az általam felsorolt visszásságokon akar segiteni kétségkívül a pénzügyminiszter úr az indokolásnak szavai szerint is, amidőn kijelenti azt, hogy a falusi házaknak eddig megállapított haszonértékét nem engedi tovább emelni. Szerény nézetem szerint azonban ennél is tovább keil mennünk, tekintettel arra, hogy a falusi házak haszonértéke már ma is túlságosan magas, legalább a legtöbb helyen ma mindenesetre jóval magasabb, mint volt a békében és tekintettel arra, hogy az előttünk lévő törvényjavaslat szerint éppen a falusi házak adójának kulcsát aránylag csekélyebb mértékben mérsékelik. Feltétlenül szükségesnek kell tehát tartanom azt, hogy necsak a jelenlegi nívón maradjon meg a falusi házak haszonértékének megállapítása, hanem, hogy az még inkább csökkentessék, legalább is azokon a helyeken, ahol túlmagas annak megállapítása és ahol aránytalanok a házhaszonérték megállapításai. Feltétlenül szükség van arra, hogy a házadókivetés stabilizáltassék. Minden adónemnél, s így a házadónál is a legnagyobb bizonytalanságot szüli az, ha évenként változik az adó összege ; sajnos, a legutóbbi időben mindig felfelé szokott változni. Ezért örömmel kell üdvözölnöm a pénzügyminiszter urat azért a jó szándékáért is, hogy nemcsak a házadót, de tudomásom szerint a többi adónemeket is stabilizálni, azoknak összegét az évenkénti változásoktól mentesíteni akarja, hogy annak a bizonytalanságnak, amely gazdasági életünkre nyomasztólag, béuítólag hat, véget vessen, A házadó terhét éppen a legkisebb emberek érzik legsúlyosabban. Sajnos, falun még ma is vannak igen nagy számmal olyan lakások, amelyek úgyszólván lakásszámba nem is volnának vehetők, amelyek csak szükséglakásnak mondhatók. Vannak oly rozzant házak, melyekben csak azért kénytelenek lakni azok tulajdonosai, mert nincs meg az anyugi eszközük arra, hogv jókarba helyezzék, vagy hogy újat építsenek helyettük. Igaz ugyan, hogy a házadó kivetésére vonatkozó törvényes