Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet • 1928. június 13. - 1928. július 04.

Ülésnapok - 1927-192

Az országgyűlés képviselőházának 192. ülése 1928 június 22-én, pénteken. 347 lezettségüket. Ezeken segiteni elemi kötelesség. De segiteni kellett volna már évek előtt. Nem lett volna szabad engedni, hogy idáig fajuljanak az állapotok. Hiszen mi volt a kormány célja és alapgondolata polgári szempontból, midőn a földreformot keresztülvitte! Az hogy minél több proletárt, aki esetleg eltávolodná akar a nemzeti eszmétől, akit a ma nélkülözései e a holnap irtózatos eshetőségei olyan terrénumra ragadnának, ahol a nemzeti szemponttal szemben a magyarsággal ellentétes nemzetközi érdekek érvényasülhetnének, s vehetnének erőt a lelkületén, földhözjuttatással, magántulajdonnak részükre való adásával és betelekkönyvezésével hozzáerősítsen, hozzáizmositson a nemzeti gondolathoz és igy növelje azok számát, akik tekintet nélkül arra, hogy jól, vagy rosszul megy a soruk, egy Istent ismernek, a magyarok Istenét, egy földet ismernek, a magyar anyaföldet és egy hazát ismernek, a magyar hazát. (Ugy van! a jobbés baloldalon!) A földreform végrehajtásánál ez a gyönyörű nagy cél kissé megtorpant, kissé csorbát szenvedett. Mert engedelmet kérek, nem teszem, nem tehetem függővé rossz, vagy jó életkörülményektől azt, hogy ragaszkodom-e nemzetemhez, fajomhoz és hazámhoz. De az ember gyarló, a szenvedés, a nyomorúság, a mindennapi léttel való küzködés és a kétségbeesés sokszor olyan örvénybe hajtja az embert, melynek sodrától máskor megbotránkozva fordul el. Amikor az ember látja, hogy nehéz a sora, hogy nincs biztos megélhetése, de vannak olyanok, akik könnyen keresik ma is a pénzt, boldogulnak és duskálódnak az anyagi javakban, akkor nem mindenki képes önmagát megtartani az önzetlenség azon magaslatán, amelyre mindnyájunknak fel kell emelkednünk, és amelyen való megállás mindnyájunknak jó és balszerencsében egyaránt kötelességünk volna, (Ugy van! jobb- és balfelöl. — Jánossy Gábor: Ez igaz!) Elnök: Kérem a t. képviselő urat, méltóztassék a napirenden lévő tárgyhoz visszatérni. Kun Béla: Köszönettel veszem a t. elnök ur figyelmeztetését, de hiszen a földhözjüttatottak sorsáról és lelkivilágáról iparkodtam itt képet adni, Nem lehet csodálni azt, ha ezek a kisemberek, ha meg nem is inognak a magyar hazához való hűségükben, de mégis kérdezik: miért kaptam én ezt a földet, ha nem tudok vele boldogulni, ha nem birom fizetni azokat a járulékokat, amelyeket fizetnem kellene? Az lehet hiba, hogy amikor megkapja a feles földmivelésből származó jövedelmet, vagy a haszonbérösszeget, azt elkölti, mert szüksége van rá, ez az emberi gyöngeség, de tény, hogy amikor fizetni kell, nem tud fizetni. Elismerem, hogy a kormány most segítségükre siet, amikor olcsó kölcsönt nyújt azért, hogy ezentúl kötelezettségüket teljesíthessék. Csak az a kérdés, nem lehetett volna-e, ezt az olcsó kölcsönt másként is nyújtani ezeknek a szenvedő kisembereknek, mint épen a gyufagyártásnak 50 esztendőre való bérbeadásával és elzálogosításával? Az egész fogyasztóközönség megterhelésével! Vájjon azzal a nagy nemzeti érdekkel, amelyet a földhöz jutottak anyagi felsegélyezése jelent, összhiangzásba hozható-e az a pénzügyi müvelet, amelyet a kormány végzett, midőn ezt a gyufakölcsönt és az erről szóló szerződést aláirta, és meglehetős buza-vona után a Ház elé hozta? Én ugy tudom az ujságközleményekből, hogy más kölcsön megszerzése is kinálkozott a t. kormány számára. Az újságok azt irták, hogy folytak is tárgyalások, nem cáfolták meg ezeket a hireket, holott máskor egy-egy olyan ujsághirre, mely nem is vág bele a kormány programmjába, nagyon hamar jönnek a dementik. Az újságok napról-napra, hétről-hétre irták, hogy a Eothschild-házzal és más pénzcsoporttal folytatott tárgyalásokat a kormány is vehetett volna fel kölesönt. Mindenki azt várta, hogy a földbirtokosok kártalanítását és a földhöz juttatottak segítését más olcsó kölcsön utján fogja a kormány eszközölni, hogy invesztíciókra is legyen pénzük. Ekkor hirtelen, meglepetésszerűen, rajtaütésszerűén, mint a nyári vihar, jött a svéd-amerikai tröszttel való kölcsön? Miért nem lehetett ezt máskép megcsinálni? Nem lehetett máshol olcsó kölcsönt kapni? Hiszen Szabóky államtitkár ur tegnap bizonyította, maga volt a felhívott és igaz szót tevő tani, hogy ez a kölcsön is, voltaképen nem 5 és fél, hanem 6 és félszázalékos. Ha hozzávesszük, hogy évtizedeken keresztül le lesz kötve a magyar gyufatermelés egy idegen érdekeltségnek, akkor a százalékok óriási arányban emelkednek, és kisül, hogy ez a kölcsön tula j donképen 8—9—10%-ossá növekedik. A magyar városok, a főváros és a református egyetemes egyház — amint előbb emiitettem — kaptak olcsó dollárkölcsönt. Miért nem lehetett itt is igy csinálni? Miért és miért? Bármenynyire hangoznak is itt el tetszetős ministeri szólamok, megmarad a magyar közélet egén a fekete kérdőjel, hogy miért kellett épen ezt a kölcsönt felvenni. Beszélt a t. périzügyminister ur a kisemberekről, a földhöz juttatottak kategóriáiról, mondván, hogy azokról kell gondoskodni. De rajtuk kivül vannak még kisemberek, kisgazdák, kisiparosok, kiskereskedők; ezek is kisemberek. Hát kérdezem, ezek mikor fognak kapni olcsó hitelt? (Szabó Iván: Ha meglesz a tőke!) Hiszen mindenki azt látja, — és ezt pártkülönbség nélkül megállapíthatjuk — hogy a kisgazdának nagyon rosszul megy a sora, akár 5—6—10, akár 20—30—40 holdas gazda, akármennyi földje is van, — amint erre az előbb rámutattam — nem tudja terményeit és jószágait értékesíteni. Az iparosok is visszaadják iparengedélyeiket, egyre-másra egész iparágak mennek tönkre. E téren egész folyamat van annak dacára, hogy a kormány olcsó hitelt igér és olcsó hitelről beszél, egy folyamat van ebben az országban: az adóalanyoknak az állam koldusaivá való átváltozása. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Amikor látjuk azt, — amint erre rámutatott valamelyik képviselőtársam, de nem az ő szavaiba öltöm a magamét, mert hiszen magam is tudom és már évekkel ezelőtt hangoztattam itt a Házban és ismételten kénytelen vagyok megállapítani, — hogy egyes bankigazgatók, egyes nagyvállalatok vezetői milliárdos jövedelmekben részeltetnek, akkor ezt — anélkül, hogy egyénileg irigyelném — szociális szempontból lehetetlennek tartom, mert ugyanakkor a kétségbeesés örvényének szélén tördelik kezüket azok, akik nem tudják, hogy márólholnapra mi lesz velük? Amikor nincs a közönségnek vásárlóereje, amikor általános, a népnyomor, amikor nem is válság van, — noha tagadja e tényt a. t. pénzügy minister ur — hanem amikor a pár évvel ezelőtt még viruló és tőkeerős kisebb és nagyobb exisztenciákra a gazdasági temető vár, ahol a mai életben önmaguk számára elkészíthetik a fejfát, vagy a sirkeresztet ráírhatják a jólétre vonatkozólag ezt: »Fuit« volt és nines', — amikor igy áll a