Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-173

Áz országgyűlés hépviselöházánah 173. ülése 1928 május 22-én, kedden. 45 Tisztelt túloldal, ne ringassák magukat abban az illúzióban, hogy uralmuk alatt a munkabérek emelkedtek. Azok a munkabérek egyáltalában nem emelkedtek, ellenkezőleg: csökkentek és azok ma olyan alacsonyak, hogy a munkásság széles rétegei csap épen a legszükségesebb életcikkeket tudják megvásárolni, annyit tudnak keresni, amennyibői, — mint Marx annakidején, a korai kapitalizmus idejében irta, — jól tudnak lakni és annyi erejük van, hogy munkájukat végezhetik és a fajszaporitás műveletét el tudják végezni; ennél tovább nem tudnak menni. Odajutott ma már a magyar földmunkásság is. Amikor Apponyi Albert t. képviselőtársam rámutatott arra, hogy. a látszólagos csend és békesség mögött izzó hangulat fűti a lakosságot, akkor ebben teljesen igaza van. Teljesen igaza van abban, hogy ma Magyarországon mindenki elkeseredett. Elkeseredett a munkás, mert nehéz munkájának ellenére vagy egyáltalában nem tud megélni, vagy egyáltalában nem tud munkát kapni, hetekig-hónapokig van munka nélkül, állami munkanélküli segély nincs, a városok a munkanélkülieket^ itt-ott karácsony táján egy gyenge falattal támogatják. Egyetlenegy hely marad számára, ahonnan valami «segélyt és támogatást nyer: a szakszervezete, az a szakszervezet, amelybe az urak szerint mi őket beterrorizáljuk. Ha ez sem volna Magyarországon, akkor a magyar munkanélküliek sehol, semmiféle támogatásban nem részesülnének, (Ellenmondások jobbfelől.) mert hiszen az, amit a főváros karácsony táján rendkivüli segélyként ad, csak annyi, mint egy nagy forró téglára egy csepp viz, ezen túl nem megy. A munkásságnak az a része, amely dolgozik, sem keres annyit, hogy meg tudna belőle rendesen élni, nyugateurópai értelemben. A földmunkásság ennél még kevesebbet keres. A munkásságnak az a rétege, amelyet a gazdasági válság tett kenyértelenné, vagy pedig a magyar racionalás vette el tőle a munkalehetőséget, az meg nyomorog, koplal, az azért haragszik. Az iparosok és a kereskedők minden kongresszusukon, minden összejövetelükön sirnak, túlnagynak találják az adóterhet, a forgalmiadót, túlvexatóriusnak tartják az adóbehajtási eljárást. Mindezek tünetek. A baj mélyebben van, nemcsak abban van, hogy magasak az adók, hogy az adókat kegyetlenül hajtják be, hogy az adóbehajtás körül roppant kiméletlenséget tanusitanak a közegek, a legnagyobb baj abban van, hogy az egész ország leszegényedett, az egész ország vásárlóképessége a szanálás kezdete óta rohamosan csökkent és ma már oda jutott, hogy az emberek még a legszükségesebb élelmiszerek árát is csak óriási erŐfeszitéissel és csak ugy, hogy a család minden egyes tagja összefog, tudják fedezni valamiképen. Engedjék meg, hogy erre nézve csak egy példát mondjak. Békeidőben egy budapesti, vagy vidéki ipari szakmunkás minden különösebb erőltetés nélkül, — mindig feltételezve, róla, hogy rendes ember volt, tehát nem kocsmás, nem kártyás, hanem egy rendes szakmunkás :— szépen el tudta tartani családját és legtöbb esetben még középiskolába is járathatta apróbb gyermekeit. Mindenesetre nehéz volt és sok mindenről le kellett mondani, de mégis lehetségessé vált számára. Ma a szakmunkásoknak csak igen kevés kategóriája engedheti meg magának azt a luxust, hogy egyedül keressen a családja számára. Nagyon kevés ilyen munkáskategória van, talán a grafikai ipar, vagy a vas- és fémöntőipar egy része, azontúl azonban az ipari szakmunkás csak a legritkább esetben keres annyit, hogy önmagát és családját is el tudja tartani. Ma az a helyzet, hogy még a legjobb szakmunkásoknál is az egész családnak dolgoznia kell, tehát apró 12—13 éves korukban a gyermekeket már kivétel nélkül mind be kell fogni és mindnek össze kell fognia azért, hogy a család valamiképen meg tudjon élni. Ismerek választókerületemben szerény, jóravaló, mondhatnám családjukért önfeláldozó munkásokat, akik vérző szivvel kénytelenek nézni, hogy a 14 éves vánnyadt kislány elmegy a szövőgyárba, kénytelenek keserűen tudomásul venni, hogy kis fiuk, a 15 éves gyermek, akinek igen élénk esze van és aki talán középiskolába járhatna, akinek igen szép jövője volna, kénytelen elmenni a gyárba dolgozni. Hárman dolgoznak a családban és hármuk munkájának eredménye sem biztosit számukra olyan megélhetést, mint amilyen megélhetést békében ő egymaga családjának tudott juttatni. Odáig jutottunk. T. Képviselőház! Már a költségvetési beszédemben rámutattam ara, hogy a kormánynak az a törekvése, hogy a belföldi tőkeszaporulatot előmozdítsa, különféle módon nyilvánul meg. A gyermekeknek az iskolában takarékossági napot rendeznek, a felnőtteknek ugyancsak takarékossági napot rendeznek, amelyen a Tébe urai, azonkívül a nagy bankkapacitások nagyon keneteshangu szónoklatokat tartanak, amelyekben az ország lakosságát felhivják arra, hogy: uraim, takarékoskodjunk, a belföldi tőkeszaporulat mindennél többet ér, mert az a nemzet, az a nép, amely saját tőkével dolgozik, mindig olcsóbban dolgozik, mint az a nép, amelynek külföldről kell tőkét behoznia és ezért súlyos kamatokat fizetnie. Ez olyan elemi igazság, amellyel vitatkozni sem kell. Erkölcsi eszközökben tehát egyáltalán nem szűkölködünk arra nézve, hogy a lakosságot takarékosságra szoktassuk és a takarékosságra figyelmüket felhivjuk. t)e a kormány nem elégszik meg azzal, hogy erkölcsi eszközökkel igyekszik a lakosságot a takarékosságra felhivni, hanem gyakorlatilag is törekszik arra, hogy a takarékossági, illetőleg a tőkegyüjtési folyamat minél gyorsabb és minél eredményesebb legyen. így már költségvetési beszédemben voltam bátor rámutatni arra, hogy a kormány a munkásság szervezkedését miként igyekszik közegeivel lehetetlenné tenni. Akkor egyes közbeszólások alakjában azt szögezték felém, hogy ez a bolsevizmus elleni félelem. Akkor azután rámutattam arra, hogy hiszen keresztényszocialista munkásokkal, nem szociáldemokratákkal, tehát nem kommunistagyanús egyénekkel, — hogy az önök terminológiájával éljek — hanem keresztényszocialista kőbányai munkásokkal, keresztényszocialista alapon szervezett vasimunkásokkal miként bánnak el, hogy milyen eszközöket vesznek igénybe arra nézve, hogy ezeknek semmiféle béremelési akciója ne járjon sikerrel. A kommunistaság veszedelme mögött tehát egy egészen más dolog rejtőzik, tudniillik az, hogy a kormány valahogyan lekötelezve érzi magát a nagytőkével szemben s a munkásmozgalom lehető lefojtásával igyekszik odahatni, hogy a nagytőke minél nagyobb hasznot tudjon a maga számára produkálni, hogy minél nagyobbak legyenek azok a takarékbetétek, amelyek a takarékpénztárak kimutatásaiban jelentkeznek. (Jánossy Gábor: Fantazmagória! — Propper Sándor: Sajnos, véres valóság!) Erre mutat az is, — amit sehol Európában nem tapasztalunk — ami itt a házbérek terén van, mert az élelmiszerek drágasága mellett s a munka-, 7*