Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

410 Az országgyűlés képviselőházának mentalitása érvényesül, mely szerint, aki tyúkot vagy kenyeret idegenít el, hogy családját eltartsa, az lop és súlyos fegyházbüntetésben részesül, aki azonban csak másnak a milliárdjait viszi, az csak sikkaszt és az a legenyhébb büntetést szenvedi el. Mélyen t. Ház! Ezek a munkavállalók tulajdonképen a sikkasztásnak vétségét követik el, amikor a munkásoktól levont járulékokat és filléreket nem szolgáltatják be. Ezeknek a íárulékoknák beszolgáltatása minden tekintetben kötelező, úgyhogy én a magam részéről velük szemben azt az erélyes intézkedést, amely 2%-os havi késedelmi kamatot ró ki, nem sokallom, és szükségesnek tartom már csak azért is, hogy ezáltal is kényszeritsük őket a járulékok idejekorán való befizetésére. Ezért dolgozik nagy tehertételekkel a betegségi biztositó, ezeket a nagy tehertételeket feltétlenül meg kell szüntetni és nem szabad megengedni, hogy ezekkel az összegekkel bárki spekulálhasson, mert a helyzet ma az Magyarországon, hogy tulaj donképen uzus nem fizetni be a járulékokat. Például a kórházak fentartása is rendkivüli nehézségekbe ütközik, mert a betegápolási díjaknál késedelmi kamat egyáltalában nincs. Az illetők, különösen a nagyvállalatok minden alkalommal megfellebbezik ezeket a kirótt összegeket mind a három fórumon keresztül, közben évek telnek el és ezeket az összegeket, amelyeket befizetni kellene, tulajdonképen kamatmentesen fizetik be három esztendő múlva és indokolatlanul megnövelik ezáltal az adminisztrációs munkát. Ezzel szemben a kórházak, egészségügyi intézmények tönkremennek vagy pedig más fillérekből, az adózók filléreiből kénytelen maga az állam őket segíteni. Az indokolás nem tartja helyesnek a lerovásnál a bélyegrendszert, mert

t félti a munkásokat attól, hogy munkaadójuk esetleges jogellenes magatartása miatt betegség esetén tömegesen nem részesülhetnek a biztositó szolgáltatásaiban. Szomorú ez, a megállapítás. A magam részéről nem helyeslem, hogy a bélyegrendszerre nem térünk át. mert a bélyegrendszert kellő kautélák mellett az adminisztráció f csökkentésére alkalmasnak tartanám, amelytől feltétlenül eredményeket várnék, úgyhogy tisztelettel bátor volnék azt t javasolni, hogy méltóztassék talán a népjóléti minister urnák a törvényjavaslatba olyan módositást beszúrni, amely lehetővé tenné azt, hogy a bélyegrendszer esetleg kisérletképen egy kisebb pénztárnál vezettessék be. Utalok a volt Ferenc József kereskedelmi betegbiztosítópénztárra, amely kisebb szervezeténél fogva feltétlenül lehetővé tenné azt. hogy a bélyegrendszer ott megfelelően kipróbáltassék. Mindent el kell követni, hogy a tőke állandóan likvid legyen, és rendelkezésünkre álljon a pénz, a hatalom. Ebben Marxnak feltétlenül igaza van, a tőke képviseli a hatalmat és csak az élhet vele, aki tőke felett rendelkezik. Talán ezért fogadják olyan örömmel igen t. szocialista képviselőtársaim a törvényjavaslatot, mert azt remélik, hogy az autonómián keresztül ezt a bizonyos hatalmat esetleg gyakorolni fogják. Nekem — ma is kijelentem — aggályaim vannak az autonómiával szemben, mert, a multak szomorú tapasztalatain okulva, nem szeretném, ha akár az 1927 : XXI. te. alapján kontemplált autonómia kapcsán a betegbiztositó intézetek, valamint a társadalombiztosító intézmények újra melegágyai lennének a politikai felfogásoknak, (Rothenstein Mór: Pedig 184. ülése 1928 június 12-én, kedden. ! az tette naggyá!)} bármilyen irányban. Méltóztassék megengedni t. képviselőtársam, semmilyen irányban nem kivánom a politikai felfogás érvényesítését. Ott semmi mást nem kívánok látni, (Rothenstein Mór: Nem is volt ott olyan! — Zaj. — Elnök csenget.) ezt maga sem hiszi el, (Hódossy Gedeon: Amikor odajöttem, hároméves elintézetlen akták voltak és a munkás nem kapott semmit!) ezt elsősorban közegészségügyi intézménynek ismerem. Másodsorban a szociális pénzügyi gondoskodás várának kell hogy tartsam, amelyen keresztül a nyomor megelőzésével a társadalmon segiteni kívánunk. Nagy hiányossága szerintem a javaslatnak az, hogy az állam nagyon kicsiny összeggel járul egyelőre hozzá a fentartásához. Érthetetlen a pénzügyministerium szükkeblüsége, — tudom nagyon jól, hogy a népjóléti minister ur a maga részéről a legszívesebben megadná ezt már az első pillanatban — hogy ma, amikor százmilliós feleslegekkel dolgozunk az álami háztartásban, visszariadunk ilyen áldozatoktól a magyar társadalom érdekében. Az állami támogatást most kellene megindítani és nem mint a javaslat kontemplálja 1933-ban, hiszen amúgy is mancoval indul el az intézet, mert a 4%-os kulcs tulaj donképen nem 4%-os, hanem 4-1%-os kulcs, amelynél a kikerekités lefelé történik, és ez az egy promill természetszerűen elvész, ezt pedig mégis csak pótolni kellene valahol. Ha veszem a be nem fizetett járulékokat és hozzáveszem ezt az egy promillos veszteséget, máris óriási deficittel állunk szemben. Ezért mondom, hogy hiányzik a szilárd pénzügyi bázis és ennek a szilárd pénzügyi bázisnak pótlását, ha másképen nem lehetséges, az államhatalomnak kelene a maga részéről anyagi támogatásával eszközölnie. A törvényjavaslatnak ezek a nagyszerű intézkedései azonban csak akkor válhatnak valóra, ha kitűnően képzett, jól dotált, és megfelelő orvosi kar áll az intézet rendelkezésére. Az évek során át folyt áldatlan harc, amely a pénztárak vezetősége és az orvosi társadalom és annak képviselői között dúlt, az utóbbi időben elült. Csak néha-néha csillan fel a vidéki kerületi pénztárak vezetőinek, egyes alárendelt tisztviselőknek az orvosokkal szemben tanúsított indokolatlan magatartása miatt, akik — lehet hogy hatalmi kérdésből — semmi áron nem tudják magukat beleélni abba az uj ideológiába, hogy a pénztári szolgálat az orvosi munkán épült fel és ha az rossz, akkor a pénztár is anyagi romlásba kerül. A biztositóintézet jelenlegi központi vezetősége minden tekintetben nagy megértést tanusit az intézet orvosi karával és az orvosok kari ügyeivel szemben. Ebben a legnagyobb érdem Vass minister urat illeti, aki ezt az uj szellemet inaugurálja, az orvosi karral együtt érez és megmutatja minden alkalommal és különösen a betegség esetére szóló biztosítási törvény rideg betűivel szemben is, hogy fel tud emejkedni arra a magaslatra, hogy a szociális kérdések rendezését a társadalom érdekében, de csak együtt eminenter az orvosi társadalom érdekében is kij vánja. Megmutatta ezt akkor, amikor lehetővé tette, hogy a pénztári orvosoknak majdnem elveszettnek hitt nyugdíjigénye az állami hozzájárulással megtérült. És pedig azáltal, hogy a pénztárak alapitótagként beléptek az Országos Or vos szövetségbe, s ezzel lehetővé vált a nyugdíjintézet életrekeltése. Már ebben a pillanat1 ban az orvosok özvegyeinek és árváinak való-