Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

Az országgyűlés képviselőházának 184. ülése 1928 június 12-én, kedden. 399 olcsóbbá válik maga a biztosítás, annál kevesebbért lehet annál többet nyújtani. Nézzük ennek az elgondolásnak kereteit. Az indokolás 97. oldalán találjuk az Országos Társadalombiztosító Intézet várható taglétszámát, 571.205 várható biztosítottal, ezekhez járul a 85.748 magánalkalmazott; összesen tehát 656.953 várható, biztosítottról van szó. Ez a csekélyke szám, amely csupán első olvasásra mutat nagyot, de viszonyítva meglehetősen csekélyre zsugorodik, mindössze 8%-a a lakossának, tehát Magyarország összes lakosságának 8%-a kerülne bele ebbe a biztosításba. Ezt feltétlenül reparálni kellene már a javaslat részletes tárgyalása alkalmával, amire mi lehetőséget fogunk nyújtani. Ezzel a biztosítási körrel jó biztosítást csinálni nem lehet, mégpedig több okból: nem felel meg a szociális célnak, mert nagy rétegeket rekeszt ki a biztosítás köréből; nem^ felel meg a biztosítás technikájának, mert túldrágává teszi a biztosítást és nem adhat magasabb szolgáltatásokat, mert kicsi lévén a kör és nagy a kockázat, lehetőleg szűkre kell szabni a szolgáltatásokat. Méltóztassék összehasonlítást tenni — nem akarok most ilyen részletekre kiterjedni, esetleg majd a részletes tárgyalásnál bővebben rámutatok erre, —hogy más országokban a viszonyok sokkal kedvezőbbek, az összlakosságnak sokkal nagyobb százaléka kerül bele ebbe a biztositási körbe és igy az ő biztositásuk természetesen olcsóbb is, jobb is, kielégítőbb is. (Fitz Arthur előadó: Itt is nagyobb a biztosítottak száma, mert a családtagok nincsenek benne a 656.000-ben!) Természetes, itt a törzsről van szó, azonban a többi országban is a törzsről beszélek. Méltóztassék Németországban a törzsbiztositottak számát összehasonlítani a lakosság lélekszámával, milyen viszonyszámot méltóztatik ott kapni. Németországban a biztosítottak viszonyszáma az ország lakosságának 30—35%, mig itt 8% a viszonyszám, ami óriási differencia. Nagy sérelemnek tartom a 65 esztendős korhatárt. Az indokolás 57. oldalán az 1927. évi április 4-iki statisztikai felvétel eredményét találjuk. Ez a kereső népességnek 3%-át jelöli meg, mint olyant, amely 60 éves kort túlélte és ennek 50%-a érte el a 65 éves életkort. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogyha nem rosszabbodik tovább Magyarországon az egészségügyi és a szociális helyzet, akkor a biztosítottaknak másfél százaléka elérheti esetleg a 65 éves életkort. Három százalék éli túl a 60-ik életévet, ennek a fele, tehát másfél százalék a 65 éves életkort, úgyhogy 100 közül másfél ember, ezer közül 15 ember az, aki elérné biztosítás alapján az öregségi járadékot. Arra azután nincs statisztika, — ezzel adós marad az indokolás és a statisztika is — hogy a 65 éven túl meddig él az esetleges öregkori járadékos, — mert ezt is figyelembe kell venni. Rendszerint azt tapasztaljuk az életben, — tisztviselőknél is, nemcsak munkásoknál — hogy az, aki elért ahhoz a határhoz, hogy leteheti a munkaszerszámot és akár a nyugdíjjal, akár egyéb formában az életét most már nyugodtan munka nélkül élheti le, igen rövid idő múlva befejezi pályafutását és eltávozik az élők sorából. A köztisztviselők is — ez a tapasztalat — nem soká maradnak nyugdíjuk élvezetében. Már most 65 év után a munkában megtört munkástest, ez a másfél percent, amely elérné a 65-ik életévet, egészen bizonyosan igen hamar megkönnyíti az öregségi járadékszámlát, úgyhogy én ezt a kort egészen igazságtalannak tartom. Igaz, elismerem, hogy más országokban is ilyen alapon rendezkedtek be. Németország 1912-ben a Kodexben, a Reichsverordnungban 70 évvel kezdte meg, azután leszállította 65-re és gondolom, ma 60. De nálunk merőben mások a viszonyok, más az életszínvonal, más a^ tápláltság, más a közegészségügy, más az ellátottság más szempontokból, úgyhogy ami esetleg jobb helyzetben lévő más országokban megokolt, az nálunk indokolatlan. Ennélfogva ezt a 65 éves életkort feltétlenül le kellene szállítani. T. Képviselőház! Én azt vélem, hogy 60 évben lehetne megállapítani azt a kort, amely kielégíteni a biztosítottakat is és szerény felfogásom szerint a matematikai bázist sem boritaná fel. Én magam is számolgattam. Nem vagyok ugyan matematikus és nem merném a magam számítására rábizni egy ilyen intézmény létrehozását, de hozzáértő, hivatásos matematikusokkal is számíttattam, akik kiszámították azt, hogy a biztonsági koefficiensen felül van még egy 6—8%-os latitüd, amelynek keretében a szolgáltatásokat fejleszteni lehetne. Ma nehéz ezen vitatkozni, mert aritmetikával nem is lehet vitatkozni. Az a matematikus, aki ezt csinálta, igy, egy másik matematikus pedig amúgy fogja fel a kérdést; másképen képzeli el a halálozási arányt ez és másképen amaz. Denikve ez 6—8%-os latitüdöt fedezett fel a matematikai bázisban és ez lehetővé tenné a szolgáltatások javítását. Mondom, ezen vitatkozni ma nem lehet, majd csak 5—10 esztendő múlva, de a javaslat maga is elismeri ennek a betonalapnak megbízhatatlanságát akkor, amikor egy ötesztendős állandó átvizsgálási kötelezettséget ró majd az intézményre. Hatvan évben kellene tehát megállapítani a korhatárt; ez volna az igazságos, mert nem szabad csupán matematikai és pénzügyi bázisra építeni egy ilyen javaslatot, hanem szerintem igen fontos a pszichológiai bázis is. Annak a biztosítottnak, akire ez terhet ró, ezt megnyugvással és szeretettel kell fogadnia, olyan nyugodtnak kell lennie, mint a gazdának, aki biztositja a házát, vagy a termését tüz ellen, vagy jég ellen és fiókjába zárja a biztosítási kötvényt azzal a gondolattal: »Na, most nyugodtan alhatom, akár leé/y a házam, akár elveri a jégr. engem kárpótol egy biztositóintézet«, vagy mint annak, aki nincs biztosítva semmiféle formában, de magánúton köt életbiztosítást és a vállalt teher ellenében az a megnyugvása van, hogy elhalálozása esetén családja, vagy életbenmaradása esetén ő maga bizonyos öszszeget kap kezébe; ez megnyugvással zárja fiókjába a kötvényt és örömmel fizeti, ha van miből, az esedékességek napjain a biztosítás terheit. De nem hiszem, hogy ez a 65 esztendő megnyugtatná az érdekelteket, nem hiszem, hogy akármelyik munkás azzal a megnyugvással rójja majd le hetenként a maga biztosítási járulékát, hogy majd elérem a 65 éves életkort és akkor járadékot fogok kapni. Kifogásom van a rokkantság determinálása ellen, amelyet a javaslat 38. §-a szabályoz. Kétharmad keresetvesztés: ez nonsens, ilyeít nem méltóztatnak találni sehol a világon. A rokkantság: megállapításait egyáltalában nem volna siaabad technikai ütra terelni; méltóztassék a rokkantság determinációját az orvostudományra báeni. A biztositásnak és a biztositottniaik semmi köze ahhoz, hölgy ki mikor veszti el a keresetének egy részét, mert itt nemcsak a rokkantság, nemcsak a belső testi struiktuíra veendők tekintetbe, hanem & létező viszonyok is. Ha jobbak a konjunktúrák, akkor inkább lehet munkaalkalomhoz 60*