Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-183

374 r

Âz országgyűlés képviselőházának : jólét birtokosai a hivatottak egyedül arra, hogy a népet kormányozzák és a közhatalmat gyakorolják. A modern kapitalisztikus államban a szociálpolitika törvényszerű szükséggé lett, amelyet nem lehet elkendőzni sem a humanizmus, sem a karitász nevével, sem a szegénység iránt táplált jóindulattal, jóakarattal és a segiteniakarás felületes látszatának kielégítésével. A történelemből ismerjük és tudjuk, hogy az emberi társadalom soha és semmikép nem jutott abba a helyzetbe, hogy a humanizmus, vagy a karitász elve alapján megszüntesse vagy csak enyhitse is jelentősebb mértékben azt a nyomorúságot és szegénységet, amelyben a vagyontalan népesség él és betömje némileg is azt az ürt, amely az egyik oldalon a szegény és vagyontalan nép, másik oldalon pedig a vagyonos uralkodóosztályok között mindig fennállott, amely tátong és mélyebbé lesz, pedig a kereszténységnek, a vallásos hitnek sarkköve volt mindig a karitász és a humanizmus, a szegénység gyámolitása és istápolása. Minden A

T

allás ostorozza a gazdagságot, a fösvénységet, zsugoriságot, ostorozza az önzést, s tanitja és hirdeti épen a vagyonosok, gazdagok elrettentésére, hogy a mennyek országába csak a szegények juthatnak b© és azok, akik nagyon nagy jótékonyságot fejtenek ki. (Láng János: Rosszul tudj képviselő ur!) (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Miért? (Láng János: Nem lehet akármit mondani!) Nem akármi ez, tessék elővenni a Szentirást. (Láng János: Ugyan, ugyan! — Esztergályos János: A szegények nem jutnak be a mennyek országába!) Elnök: Csendet kérek. (Láng János: Nem lehet akármit mondani!) Vanczák János: Ez nem akármi, mert a Szentirásból idézett tétel az, hogy boldogok a földi szegények, mert övék a mennyek országa. (Haller István: Nem a földi szegénységre, hanem a lelkiszegénységre vonatkozik ez! — Propper Sándor: Ott van még a teve és a tü foka!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Vanczák János: Én megéltem 58 esztendőt, de hogy ez a lelkiszegényekre vonatkozik, azt most hallom először. (Láng János: Persze, ez a baj! — Malasits Géza: Öt evangélium van, az övében lehet, hogy ugy van! — Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Nincs Szentirás-kiadás, amely azt mondja!) A Szentirás egész világosan mondja, hogy könnyebben megy át egy teve a tü fokán, mintsem hogy egy gazdag bejusson a mennyekbe. Ez is csak egy tétel, és itt azt hiszem, nem csupán lelkiszegényekről és gazdagokról van szó, hanem igazán arról, amiről én beszélek, hogy igenis a vallásos élet ostorozza a gazdagok vagyoni önzését, hirdeti a szegények gyámolitásának szükségét . . . (Láng János: Tehertétel! — Malasits Géza: Ezt a tehertételt szivesen elviselik! — Propper Sándor: Sőt futnak utána!) Elnök: Kérem a képviselő urakat, ne méltóztassék állandóan közbeszólni! Vanczák János: . . . hirdeti állandóan a szegények gyámolitásának szükségességét és hirdeti azt, hogy az Ur Jézus minden szeretete és melegsége a szegényeké. Mindennek ellenére ezen az alapon semmi sem változott meg, nem változott meg a különbség a gazdagok és szegények életsorsa között, sem a gazdagok jószive nem nyilvánul meg itt soha a szegények iránt olyan mértékben, hogy azzal ezek a tár33. ülése 1928 Junius 9-én, szombaton. sadalmi ellentétek valamelyes enyhülést nyertek volna. De ismerjük a történelemből azt is, hogy azok a tudósok, bölcsek, reformerek, humanisták, akik kétségbeestek, az emberiség szegénysorsu rétegeinek nyomorúságán, kitaláltak száz és egy módot, kisérleteket tettek arra, hogy megváltoztassák ezt a helyzetet, a végén azonban minden ilyen elgondolásról kisült, hogy utópisztikus, azzal segiteni nem lehet. A modern állami szociálpolitika sem nem humanizmus, sem nem karitász, nem az önkéntes segités, nem az emberszeretet alapelvén épült fel. hanem egyfelől az öntudatra ébredt munkásosztály szervezett közös akaratán, másfelől a kapitalisztikus államrendnek azon a jogos félelmén, hogy a gondozatlan embertömegek felboríthatják a társadalom békéjét. Ennek a napirenden lévő törvényjavaslat előadója, Fitz igen t. képviselőtársam is kifejezést adott akkor, amikor azt mondotta, hogy a nyomor ellen való küzdelem nemcsak emberbaráti kötelesség, hanem a társadalominak megmentése, a társadalomnak, a nemzetnek szilárd alapokra való fektetése. Azt mondotta továbbá (olvassa): »A társadalomban jelentkező dekomponáló erőkkel szemben csakis ugy tudunk védekezni, ha . megakadályozzuk azoknak az erőknek kifejlődését. Csak olymódon veheti elejét az állami élet annak, hogy a sokszor robbanásig feszült és igen sokszor antiszociális erők az állam kereteit szét ne feszitsék.« (Láng János: Már régen meg kellett volna érteni ezt az igazságot!) — Persze, hogy meg kellett volna érteni. — A kapitalista államoknak akarva, nem akarva vállalniuk kell ezeket a szociális terheket, amelyeket a szociálpolitika vállaikra rak, mert ha nem vállalják, kérdésessé válik létezésük. Azt azután megint megengedem és meg is értem, hogy akkor, amikor ilyen szociálpolitikai terheket vállalni kell, nem állnak oda és nem mondják a modern állam képviselői és a politikai irányzat uralkodó csoportjai, hogy ezt nem önként vállalják, hanem kényszer hatása alatt, — ellenkezőleg igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy itt mindenkiből csöpög a jószándék, a jóakarat a szegénység iránt, hogy itt mindenkit áthat a megértés és hogy nem azért alkotnak szociális törvényeket, mert muszáj, hanem mert gondoskodni kivannak a vagyontalan, segitségre szoruló népek boldogulásáról és jólétéről. (Láng János: Azért, mert a tőke önkéntes adakozásra és önkéntes támogatásra nem vállalkozik!) Természetesen. Majd később rá is fogok térni erre. Nemcsak a tőke, a mozgótőke nem vállalkozik erre, hanem nem vállalkozik a másik, a befektetett tőke sem. (Láng János: Én mindegyik tőkéről beszéltem!) Nem is kell messze mennem a bizonyitékok keresésében, hogy mindazokat bebizonyitsam, amiket elmondottam, hanem csak egy kis pillantást kell vetnem visszafelé, miután képviselőtársaim ezt már megtették és le kell vonnom a következtetéseket a mai helyzetig, amikor most végre hosszú idő után előttünk fekszik a magyar munkásság rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló biztosításával foglalkozó törvényjavaslat. (Éri Márton közbeszól. — Malasits Géza: Pici cukor és hosszú korbács!) 1891-ig, tehát addig az időpontig, amikor az első betegsegélyző törvényünket megalkották itt a magyar törvényhozásban, a munkásság maga gondoskodott saját szociális szükségleteinek biztosításáról és kielégítéséről. Ez messze megy vissza. A céhekben ott voltak a legényegyletek. Ezek a legényegyletek kizáró-