Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.
Ülésnapok - 1927-181
320 Az országgyűlés képviselőházának 1.81. ülése 1928 június 6-án, szerdán. Ha azt akarjuk, hogy a rokkantsági díjat könnyebben megkapják, nem a kor leszállítását kérném a minister urtóK hanem azt kérném, hogy a rokkantság megállapításának fokát tágítsuk, a rokkantsági fok megállapítása kevésbbé szigorú legyen. Ne^ akkor kapjon az illető munkás rokkantjáradékot, ha csak egyharmad. részét keresi meg annak, amit hozzá hasonló munkástársai keresnek, hanem már akkor is joga legyen a rokkantjáradékra, ha munkaképességének felét vesztette el. Ez ennek a szociális törvényjavaslatnak a kitaposása. Igaz, hogy a keresztényszocialista szervezetek is, amelyeknek élén állok, mint elnök, ezt az álláspontot foglalták el a korhatár leszállításánál; én kötelességszerűen tisztelettel kérem a minister urat, hogy ezt a bejelentést vegye tudomásul. Én nem befolyásolhattam intézményeinknek gondolkozását és álláspontját ebben a tekintetben, de teljes erővel és fanatizmussal kérem a Képviselőházat, hogy ne a korhatár leszállításában, hanem inkább a rokkantsági és árvajáradék kiterjesztésében legyen bőséges, ha egyszer ennek az intézménynek lesz arra pénze. Rendkívül érdekes jelenség még ebben az öregségi biztosításban, hogy az államok általában a gyógykezelésre rengeteget költenek. A németek maguk például 700 millió márka bevételből több, mint 50 millió márkát költenek el évenként gyógy el járásokra. Ez az óriási nagy hatása a törvényjavaslatnak. Amikor a rokkantságnak a leküzdésében segiti a munkásembert, nem az a cél, hogy az rokkantjáradégot kapjon, hanem hogy megakadályozza, vagy kitolja a rokkantságot minél későbbre. Ez az a szociális gondolat, amely Európában kell hogy úrrá legyen minden államban és ez is válik úrrá. Aki figyelemmel kiséri a biztosítás jelentőségét és irodalmi fejlődését, látja, hogy ebben az irányban megy a fejlődés, nem pedig a kornak a leszállítása irányában. Ebben az országban a gyermek egy elhanyagolt terrénum. Mi Európában szégyeljük magunkat; úgyszólván azok között a né pek között vagyunk, amelyeknek gyermekseregében aránylag a legtöbb hal meg. Majdnem Románia után következünk Európában a gyermekhalandóság terén. Én valóban óriási gondolatot látok abban, hogy Magyarországon a népjóléti szervezetek és népjóléti intézmények adnak a mi szegény asszonyainknak 10—15 pengős gyermeksegélyt. Tudja-e a Képviselőház, hogy ezzel mentjük meg a legtöbb gyermeket, mert akárhány családnak nincs meg az a napi 50 fillérje, amelyen azt a liter tejet megvegye naponként a gyermeke számára 1 ? A gyermekmenhelynek ez az intézkedése és ebben az irányban tett haladása óriási módon megmenti a gyermekeket. Én tehát inkább azt kérem a népjóléti minister úrtól. hogyha matematikailag ki lehet mutatni még bizonyos plus jövedelmet, a szociális juttatáson felül, amely itt stipulálva van, inkább a gyermekek megmentését, a sokgyermekes családanyákat és özvegyeket támogassák ezekkel az összegekkel. Nem sok pénz kell egy-egy ilyen családnak a gyermekek megmentéséhez, alig 15—20 pengő kell a szegény munkásanyának. Ha nem tud mindennap elmenni dolgozni, de 15—20 pengő_ rendelkezésére áll, gyermekét ebből tudja tejjel ellátni, istápolni és felnevelni. Ebben van a javaslatnak szociális jelentősége és ebben az irányban kell haladni. Ez a javaslat két tételen épül fel, amikor megállapitja a rokantságnak kritériumát, amikor megállapítja, mikor lép valaki a rokkantság élvezetébe alkalmazottnál és munkásnál külön. A tisztviselőnél és alkalmazottnál elegendő a r hivatalbeli munkaképességnek a fele, a munkás azonban csak akkor lép a rokkantjáradék élvezetébe, ha keresetképességének csupán egyharmada marad meg. Én inkább azt kérem, a minister úrtól, hogyha mód van erre, ezt próbáljuk emelni. Itt történik rengeteg sok viszásság külföldön is. Rengeteg pernek, rengeteg visszaélésnek jönnek akárhányszor a nyomára. Hiszen, sajnos, a modern szociális intézményeknek legnagyobb problémája a visszaélésekkel való küzdelem. Mi, akik benne éltünk a munkásbiztosító gyakorlati életében, akik beletekintettünk annak gyakorlati kereteibe, azt látjuk, hogy a legnagyobb harc a visszaélőkkel, a tolvajokkal szemben van; mert hiszen tolvajok azok, akik másnak a tagsági díját illetéktelenül, jogtalanul használják ki; valóságos sikkasztás az, amikor a tagsági díjat mások rovására használják ki, különböző raffináltsággal, különböző ötletekkel, különböző viszszaélésekkel. A külföldi munkasbiatositasi törvényhozást és bíráskodást figyelembe véve, látjuk, hogy itt történnek a legnagyobb hibák, tévedések és viszásságok. Itt felhívom a minister ur figyelmét arra, hogy ezeknek megakadályozását tegye lehetővé. Ez, a jogászok munkája, amihez már nem értek. De felhívom a minister ur figyelmét, hogy nagyon gondosan vizsgáltassa aneg ezt a kérdést jogászaival és azokkal a férfiakkal, akik képesek voltak ezt a javaslatot megteremteni, akik ezt a gyakorlati szempontot kellőképen fogják értékelni és kellőképen bele fogják vinni a javaslat egyes részletkérdéseibe. Egészségtelen dolog, hogy a járadékperek tizezrei a bíróságok előtt feküdjenek hónapokon és éveken keresztül. Ezt meg kell szüntetni. A lebonyolítást gyorsabbá kell tenni, az ebből fakadó bajokat gyorsan dolgozó adminisztrációval kell eliminálni. Akár a bíróság működését, akár annak a bizottságnak munkáját, amely ezzel foglalkozik, gyorsabbá és eleve is igazságossá kell tenni, mert a legnagyobb szociális nyugtalanságot az okozza, ha a szegény munkásember látja a különbségeket egyik vagy másik munkástestvére között a rokkantság megállapítása tekintetében. Egészen röviden akarok^ még egy-két kérdést érinteni,, mielőtt befejezem felszólalásomat. Egy-két szakkérdésre akarok rátérni, amihez kérem a mélyen t. Képviselőház türelmét. A magánalkalmazottak kérdése itt ugyanebben az intézményben van megoldva. Más országokban ezt egy másik intézményben oldották meg, de belátom, hogy ez helyesebb az adminisztrációs megtakarítások szempontjából, hogy a minister ur ugy konstruálta meg, hogy egy intézmény, közös szervezet legyen. Igaz, sokat lehetne felhozni ez ellen, különösen a munkásbetegsegélyző szempontjából, ihögy a különböző társadalmi állású embereket együtt kezelik, és azoknak ügyeit együtt bonyolítják le. Ez meggondolandó valami, de figyelembevéve az egész európai fejlődést, azt látjuk, hogy mindenütt inkább egyesitésre törekszenek, az összes hasonló intézményeket közös plattformon igyekeznek egyesíteni, közös szervezetbe igyekeznek hozni, hogy megtakarítsák ezen a terén a nagy adminisztrációs költségeket. Volt valamikor ebben az országban nem egy olyan Kerületi Munkásbiztositó Pénztár, amely jövedelmének 56%-át eladminisztrálta. Ez régi sötét kora volt ennek az intézménynek. Most azonban sikerült az adminisztrációs
