Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-179

Âz országgyűlés képviselőházának 179. ülése 1928 június 2-án, szombaton. 271 szóljak, néhány szóval meg kell állapitanom a következőket. Csak néhány szóval, mert hiszen nincs nézeteltérés közöttünk abban, hogy a fakultativ rendszer tulajdonképen nem biztosítás, hiszen az önkéntes biztosítás lehetősége eddig is megvolt, önként eddig is mindenki biztosíthatta magát akár társadalmi egyletnél, akár valamelyik biztosítótársaságnál. Hogy azonban ez, különösen Magyarországon mondhatnám teljesen csődöt mondott és hogy az öszszes európai államok közül Magyarországon értek el a legkevesebb eredményt ebben a tekintetben, annak bizonyos okai vannak. A magánbiztosító társaságok járadékbiztosítást alig tudtak kötni, mert ott, ahol a biztosított és a biztosító érdekei ellentétesek voltak, a járadékbiztosítás csak állandó pöröknek volt előidézője, amikor a járadék a biztosított egészségi állapotához, vagy kereső képességéhez van kötve. Ha tehát a biztosítótársaságok járadékbiztosítást kötöttek is, azok túlnyomó része olyan, amely független a járadékot igénylő egészségi állapotától és keresőképességétől, mert meg van állapítva az a 10, 15 vagy 20 esztendő, amelynek leteltével a biztosított minden vita nélkül megkapja az őt megillető járadékot. Nincs tehát szükség orvosi vizsgálatra, bizonyos eljárásra, amelynél fogva megállapítható, vájjon az illető elveszitette-e munkaképességének ennyi, vagy ennyi hányadát. Épen ennél az oknál fogva, minthogy ezek a dolgok állandó súrlódásra és vitára adtak alkalmat, maguk a biztosítottak is szívesen lemondtak erről az üzletágról és azok. akik maguknak rokkantság esetére ellátást akartak biztosítani, beléptek olyan társadalmi intézrtiényekbe, amelyekben ők maguk nemcsak mint biztosítottak, hanem mint biztosítók is érdekelve voltak. Egészen más a viszony egy társadalmi egylet tagja és egy biztosítótársaság biztositottjai között. A társadalmi egyesület tagja egyben résztulajdonosa az egész, közösségnek, ha tehát valaki abból valamit illetéktelenül ki akar venni, ez őt is érdekli, azt ő is igyekszik megakadályozni,, míg a biztosító társasággal szemben ilyen erkölcsi kötelezettségek nem állanak fenn, nem fejlődnek ki. A tagok szolidaritása nemcsak abban nyilvánul meg

1 tehát, hogy kapjanak, hanem igen nagy mértékben megnyilvánul olyan irányban is, hogy a közösségből senki illetéktelenül ne kapjon semmit. Épen ez is igazolja az autonómia szükségességét, hiszen láttuk az ilyen társadalmi intézményeknél is, hogy az emberek, mondhatnám, évtizedeken keresztül ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül dolgoznak,, tisztán emberszeretetből, az ügy iránt való lelkesedésből, de megvan ennek az előnye, hogy az illető ott benn van és hogy ha valami szépet, jót és nemeset alkot, akkor ebből a fény és a dicsőség az egész r összességre háramlik és reá is háramlik néhány sugár. (Bródy Ernő: Az önkéntes biztosítás nem vált be sehol!) Az önkéntes biztositás ennek ellenére nem vált be sehol. Tudniillik van az emberi természetnek egy csodálatos fogyatékossága azi állaté val szemben. Az állatnak megvan az ösztöne. A méh, a hangya ösztönszerűleg gyűjt magának arra az időre, amikor a természet viszontagságai következtében nem tud élelemhez jutni. Az emberi természetből ez az ösztön hiányzik vagy legalább is nincsen teljes és kivánatos mértékben kifejlődve. Ennek a következménye azután az, hogy csak egy igen kivételes réteg az, amely gondol arra, hogy késő öregségében mi- fog vele történni, a nagytömegben azonban nincsen kifejlődve ez az érzék. De nemcsak ez teszi megokolttá a rokkantbiztositás kötelezővé tételét; az. a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a magánbiztosítás lényeges sikereket elérni nem tudott, hogy még egyéb feltételek is hiányoztak. Hiányzott a kulturális előfeltétel, de nemkevésbbé játszott szerepet az anyagi feltétel sem. A kulturális előfeltételek mellett szükséges az anyagi előfeltétel. Hogy Magyarországon az önkéntes biztositás csak olyan silány eredményeket tud felmutatni, ,az a kulturális okoknál fogva igen nagy mértékben vezethető vissza arra a gazdasági állapotra, hogy a lakosság túlnyomó többsége, épen a dolgozóknak túlnyomó többsége nincsen abban az anyagi helyzetben, hogy magának késő öregségére is el tudjon valamit tenni. Amikor ennek nyomán rátérek a javaslatnak arra a rendelkezésére, amely szerint az illetékek akként szedendők be, illetőlég akként állapitandók meg, hogy a munkás munkabérének 4%-a kell, hogy befolyjék az intézményhez, akkor arra figyelmeztetem a kormányt, hogy ebből igen komoly bajok fognak származni. Mert nemcsak azért nem volt biztositás eddig Magyarországon, mert nem volt meg a kulturális előfeltétel, hanem azért sem, mert nem volt a munkásnak erre pénze. Van egy társadalmi réteg, van egy kis csoport a munkásosztályban is, ahol a kulturális előfeltételek megvannak. Ezek a nyomdászok. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A nyomdászokról el lehet mondani azt, hogy a maguk szűkebb társadalmán belül olyan gyönyörűen építették ki a maguk rokkantbiztositását, hogy erről példát vehetne mindenki. Hogy azonban a nyomdászok sem képesek olyan rokkantsági segélyt adni, amely kielégíthetné a nyomdászok igényeit, az tisztán és kizárólag annak a következménye, hogy még ezek a viszonylag jobb keresetű munkások sem jutottak abba az anyagi helyzetbe, hogy erre a célra nagyobb anyagi áldozatokat lettek volna képesek hozni. Amikor tehát meg akarjuk valósítani a rokkantbiztositást, nem szabad figyelmen kivül hagynunk, sőt kétszeresen alá kell húznunk a kormány álláspontját, amikor azt mondja, hogy egy ilyen lerongyolódott társadalomban, mint amilyen ma van, a háború következtében lerongyolódott országban nem lehet nagy terheket róni a lakosságra, és ennek következtében adott esetekben ezzel indokolja meg a kormány, hogy erre, vagy arra a szociális célra miért nem áldozhat. Aláhúzom és elismerem, hogy a magyar társadalom masoktal rosszabb helyzetben van, — és pedig nemcsak a munkásosztály, hanem a társadalom polgári rétegei is — mint volt a háború előtt. Ez a háborúnak legtermészetesebb következménye, hiszen ezért mondottuk mi már 1914-ben is, hogy rossz üzlet a háború, erre csak rá lehet fizetni, még a győző államok is csak ráfizetnek. A háború következtében az egész társadalom lerongyolódik, és az az életszínvonal, amely a háború előtt megvan, bizonyos mennyiségben és bizonyos mértékben lecsökken. Ha tehát igaz az, hogy a társadálom ma lényegesen kisebb szolgáltatásokra képes, mint volt a háború előtt, akkor ez fokozottabb mértékben h

n a munkásosztályra, és ez a helyzet fokozottabb mértékben sújtja a munkásosztályt. (Gál Jenő: Fényüzésiadót az is fizet!) Magyarországon 1914-ben, vagy helyesebben mondva, a háború előtt a munkások munkabére lényegesen alacsonyabb volt, mint más nyugati iparállamokban. Magyarországon a munkás a háború előtt