Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-178

252 Az országgyűlés képviselőházának 178, ülése 1928 június 1-én, pénteken. mit. Mert hiszen később majd a biztositás matematikája utján ezt a betonalapot itt is el lehetett volna igazítani és meg lehetett volna korrigálni azt a díjtartalékot, amely esetleg valahogyan megrontotta volna a dolgot ugy, hogy átmeneti járadékot tudott volna biztosítani. Amikor az átmeneti járadék bevezetésére utalok és amikor arra felhivom az igen i népjóléti minister ur figyelmét, akkor két körülményre vagyok bátor rámutatni. Egyrészt arra, hogy a világháború után, amint mondottam, a rosszabb egészségügyi viszonyok között a dolgozó emberiségnek is kellene nyújtani valamit. Ezzel tartozik az állam, tartozik a közület azoknak, akik végigszenvedték ezt a keserves tiz esztendőt és akik nemcsak irtó szenvedést álltak ki ez alatt az idő alatt, hanem akiknek az élettartama emiatt a tiz esztendő miatt feltétlenül megrövidült. Ezek részére tehát feltétlenül kellene nyújtani valamit, és módot kellene teremteni arra, hogy átmeneti járadékot állapitsunk meg a most elöregedettek és a most megrokkantak részére is, ha mindjárt nem is menne ez olyan messze, mint amennyire azok részére a törvényjavaslat megy, — az sem megy messze — akik majd a járulékok befizetése által megszerzik maguk részére a járadékot akár az öregség, akár betegség esetére. De felhivom az, igen t. népjóléti minister ur figyelmét arra, hogy amikor az öregség és rokkantság esetére szóló osztrák törvényjavaslatot bevezették, akkor maga az osztrák törvényhozás is gondolt az átmeneti járadék bevezetésére. (Az elnöki széket Puky Endre foglalja el.) Gondolt pedig olyan módon, hogy száz járulékhetet beszámított mindazoknak, akik kitudták mutatni, hogy a munkásbiztositó-pénzlár tagjai voltak és ezt a munkásbiztositó-pénz,tári tagságot, mint kedvezményt, adták azoknak, akik a biztositás kezdetekor már a kötelező biztositás körébe bevonattak és igy elősegítették az öregség, valamint a rokkantság esetére szükséges minimális járulékheteknek megszerzését. Ezért említem ezt fel, hogy ez megint olyan intézmény lenne, amellyel az átmenetet valahogyan jobbá tudnánk tenni. Nem is kerülne olyan nagy 'költségbe, olyan nagy megterhelésbe. Az a járulék, amelyet szedni fog a Társadalombiztositó Intézet, feltétlenül el fogja birni ezeket az átmeneti járadékokat és ezzel el fogjuk érni azt, hogy már rögtön érvénybe léphetnek a törvény jótéteményei is és nemcsak tiz év múlva lesznek egyesek abban a helyzetben, hogy ebből valami öregségi vagy rokkantsági járadékot kapjanak. Magát azt a rendszert, amelyet a törvényjavaslat megvalósítani kivan, nevezetesen, hogy felvesz egy járadéktörzset, amelyet 120 pengőben állapit meg és ez a járadéktörzs azután, megfelelően t a befizetett járuléknak, bizonyos percenttel évenkint emelkedik, azért tartom elhibázottnak, mert nem látom az állami hozzájárulást. Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a járadéktörzshöz az állam járuljon hozzá, és amint előbb kifejtettem, erre meg is van adva a lehetőség és a mód. Nem kell egyebet tenni, minthogy azokat az összegeket, amelyeknek, mint terheknek, viselése alól felszabadult az állam a betegség és baleset esetére való kötelező biztositás bevezetésével, vagy amelyeknek viselése alól fel fog szabadulni akkor, amikor az öregségi biztosítással szegénygondozási terhei fognak csökkenni, ezeket a megtakarításokat adja oda az állam a járadéktörzshöz és ezeknek a járadéktörzshöz való hozzáadásával tegye lehetővé, hogy magasabb összegű járadékot kapjanak az alkalmazottak, mint amilyeneket e törvényjavaslat alapján fog a Társadalombiztosító Intézet nyújtani. Magának a járadéknak emelését azért is szükségesnek tartom, mert az az érzésem, hogy abban az esetben, ha ezeket a járadékokat olyan kis összegben adjuk meg, mint amilyen kis összeget fognak jelenteni a rövidéletű, az alacsonykeresetü, tehát alacsonyjáruléku munkások és alkalmazottak járadékai, — hiszen a fogyatékos munkavállalási lehetőség miatt egy évben 52 hét helyett átlagban, ha sokat mondok, 26 hetet tud a munkás dolgozni, de némely rossz esztendőben talán csak 20 hetet — akkor olyan alacsony járadékot fognak egyes biztosítottak majd öregség és rokkantság esetében kapni, hogy ez a járadék csak arra lesz elégséges, hogy éhenhalásukat valahogyan lassúbbá tegye, ellenben arról, hogy maguknak eltartására vagy családjuknak bizonyos támogatás nyújtására alkalmas legyen, beszélni egyáltalában nem lehet. Ha ez nem lesz lehetséges, akkor ennek az lesz a következménye, hogy akiket a Társadalombiztosító Intézet járadékban, akár öregségi, akár rokkantsági járadékban fog részesíteni, kényszerülve^ lesznek arra, hogy az öregségi vagy rokkantsági járadék mellett is valami kereső foglalkozást űzzenek mindaddig, amíg utolsó leheletükkel dolgozni tudnak, munkaszerszámot vegyenek kezükbe, valami munkát vállaljanak, (Propper Sándor: Vagy koldulni fognak, mint a hadirokkantak!) ami azután azt jelenti, hogy ezek a rokkantak, illetőleg járadékosok bérlenyomókká válnak, megrontják a kereseti lehetőségét azoknak a munkásoknak, akik nem részesülnek ilyen járadékban, mint ahogyan ma látjuk, hogy bérlenyomókká váltak a B-listára helyezett tisztviselők és azok a tisztviselők, akiket időelőtt nyugállományba helyeztek és most nyugdíjuk élvezete mellett bizonyos mellékkeresetre kénytelenek szert tenni. E mellékkereset vállalása által megrontják az egészséges és nyugdíjélvezetnélküli munkások kereseti lehetőségét, ami a gazdasági életben akként mutatkozik, hogy különösen a munkásoknál heti 16 és 20 pengős keresettel is találkozunk, ebből kell egy munkásnak magát, hozzátartozóit eltartani és lakását fizetni. Egészen elhibázottnak tartom a törvényjavaslat egy másik rendelkezését is. Őszintén szólva magam is, aki a gyakorlati kérdéssel meglehetősen sokat foglalkoztam és ennek a munkásbiztositó intézménynek szolgálatában álltam, nem tudom még megkonstruálni, vájjon hogy kívánják megoldani a gyakorlatban azt a problémát, hogy eliminálják a lerótt és a kirótt járulék közötti differenciát. A törvényjavaslat ugyanis nagyon bölcsen, — nem tudom, kinek a bölesesége folytán — azt a rendelkezést óhajtja bevezetni, hogy a teljesen lerótt járulékhetek után adja meg a biztosítási lehetőséget, csak azokat a heteket számítja be a biztosításba, amely hetekre a járulékleróvás valóban meg is történt. Ezzel szemben az lenne észszerű, ha a kirótt járulékot is figyelembevennék és a kirótt járulék alapján történnék meg a munkás járulékába való beszámitás. Midőn ezt a kérdést felemlítem, megint utalok arra a bizonyos betonalapra; mit ér az egész matematika akkor, ha ezt a megkülönböztetést tesszük, amikor nem tudjuk megállapítani, hogy a lerótt és kirótt járulék miképen aránylik egymáshoz, másrészt pedig nem tudjuk megállapitani azt, hogy mennyi lesz a biz-