Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. ülése 1928 május 31-én, csütörtökön. 231 biztositás egész koncepciója végérvényesen elbukhatik. Nem kell egyébre hivatkoznom, mint csak arra, amit az előadó ur maga is ismertetett itt a Ház előtt és amit mi már réges-régen tudunk, hogy a munkáltatók a munkásbiztositási, a betegbiztosítási járulékok egész tömegével vannak ma is hátralékban, adósságban, amelyeknek egy nagy része talán már sohasem lesz behajtható. Én t. Képviselőház* a javaslatnak ezt a szakaszát nagyon fontosnak tartom és úgyszólván az osztrák alkotmánynak a 14. §-ához tudom hasonlítani, mert abban a régi birodalmi alkotmányban is meg volt a demokráciának az alapkövetelménye: az általános választójog és mindem ami ebhez fűződik, de ha az államszerkezet nem a hatalmasok akarata szerint funkcionált, akkor munkába lépett a 14. §., hogy kivételes hatalmat teremtsen ott, ahol a népakaratnak kellett volna uralkodnia. Ez a paragrafus megteremti ugyanezt a helyzetet, mert itt is megvan a járuléknak és a járadéknak a leszögezett számszerüsége, de ha a munkáltató a maga kötelezettségét megszabotálja, akkor munkába lép az 50. 1, hogy abban a játékban, amely a munkás, a munkaadó és a pénztár között folyik, csakis, kizárólag a munkavállaló legyen a Fekete Péter. (Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Gál Jenő: És a sok rendelet, amellyel kiegészítik!) Ha a javaslat alapelvein tovább haladunk, akkor engedje meg a t. Ház. hogy az én szociálpolitikai beállitottságom folytán a profilaxisra, a prevencióra . vonatkozó részeket legalább olyan fontosnak tekintsem, mint magát a járadékszolgáltatást. Én el tudok képzelni egy olyan társadalmat, amelynek kultúrája olyan magas, gazdasági rendszere olyan igazságos, emberei olyan edzettek és ellenállóképesek, 'hogy a társadalomból való kikerülésük csak az emberi élet végességének utján, egy egészen késői életkorban jelentkező halálnak a révén történik meg, — akármilyen messzefekvő, és ennek a rendszernek megoldhatatlan ideálja is ez — minden társadalmi profilaxisnak, minden prevenciónak e felé a cél felé kell törekednie. Már most azt kell kérdeznem, hogy a javaslat a maga elgondolásában jelent-e és jelenthet-e számottevő lépést népegészség érdekében, vagy ha a javaslat lokális szociálpolitikai célkitűzéseit tekintem, hozzájárulhat-e a javaslat különféle rendelkezése ahhoz, hogy a rokkantság mint biztositási eseünény lehetőleg kiküszöböltessék? Nem célom, hogy itt egy fakciózus kritikai álláspont nevében a meglévőt is tagadjam, nem felelek tehát erre a kérdésre határozott tagadással, csak azt mondom, hogy azok az eszközök, amelyeket ez a javaslat ennek a célnak szolgálatába állit, korántsem elégségesek egy átfogó szociálpolitikai feladat megvalósítására ; nem elégségesek már maguk az, anyagi eszközök sem, amelyekkel preventiv politikát kiadósan űzni nem is lehetséges, mert ha az intézmény bevételét évi 36 millió pengőre tesszük, akkor valamivel több mint kétmillió pengő az az, összeg, amelyet a profilaxis és a prevenció költségeire lehetne fordítani. Hogy milyen elképesztően hatalmas summa ez a bérért dolgozó proletariátus számára, az magától értetődik, de ezzel szemben egyáltalán nem összeg magának a célnak szempontjából még akkor sem, ha összehasonlítjuk ezt az Összeget az állami budgettel, mert ennek a budgetnek alig két ezrelékét teszi ki ez a kétmillió pengő. Ezzel az anyagi ellátottsággal talán lehet néhány dispenzert felállitani, lehet talán megfelelő mennyiségű salvarzant beszerezni, vagy egy nagy kórházat félig felepiteni, de hogy ez az összeg a magyar népegészségügy peronoszporás szőlőjében elhintve hozzásegíthetne egy egészséges és dus szürethez, azt, azt hiszem senki, aki társadalmi egészségüggyel foglalkozik, elismerni nem fogja. De hiszen — amint már előbb is mondottam — ennek a javaslatnak felépítése halomra dönt minden egészségügyi rendszabályt akkor, amikor a mezőgazdasági népességet kikapcsolja. (Gál Jenő: A kispolgári exisztenciákat mind kihagyták! — Ernszt Sándor: Majd önként belephetnek! — Jánossy Gábor: Külön törvény lesz erre, junktimban ezzel! — Gál Jenő: Szép törvény lesz! — Jánossy Gábor: Még nem tudjuk, milyen lesz! Nem lehet jósolni! — Propper Sándor: Az, önkéntes biztositási forma Magyarországon megbukott! — Györki Imre: Mindenütt, másutt is! — Gál Jenő: Állami hozzájárulás nélkül nem lehet! — Jánossy Gábor: A szónoknőt szeretnénk már hallani! — Propper Sándor: Nem árt egy kis pihenés! — Folytonos zaj.) Elnök: Csendet kérek! A szónokot kérem, méltóztassék folytatni beszédét! Kéthly Anna: Minden egészségügyi rendszabály halomra dől tehát, ha a mezőgazdasági népességet kikapcsoljuk, ha a betegség forrását nem tömjük el, mert a rendelkezéseik csak azt csinálják, hogy filtrálják a tavat* a forrás ellenben mérgezve van és a beléje folyó forrás újra és újra méreggel fogja telíteni az előzőleg már leszűrt és egészséges tavat. Továbbmenve még a javaslatnak legerősebb és újszerűséggel ható pontja, a gyógykényszer is súlyos hibában szenved. A gyógykényszer ugyanis az esetek legnagyobb százalékában elkülönítést, kórházi ápolást, tehát kereseti veszteséget jelent. Ha a javaslat gondoskodnék is arról, hogy az, aki tényleges ápolás alatt van, valamiféle táppénzben részesüljön, még akkor is vátozatanul fennáll az a probléma, hogy mi történjék a gyógyulttal, mi történjék a gyógyitatlanul elbocsátottal az elbocsátás időpontjában, akkor, amikor minden egyes munkahelyre ezer a pályázó. A,z, aki a gyógykényszer folytán a maga állását otthagyni, munkáját feladni kénytelen, a gyógykinyszer után a maga munkahelyér©, elhagyott állásába, visszatérni többé nem lesz képes. A gyógykényszer tehát nem jelenthet munkanélküliségi kényszert és ha valaki ezt a dilemmát nem is teljesen, de részlegesen megoldani kívánja, akkor nem marad más ihátra, nem tehet egyebet, minthogy újból és újból felveti a munkahiány esetére szóló biztositás kérdését. Ezzel igazolja azt, hogy nem a munkáltatók álláspontja helyes, akik a különböző biztositási ágazatok között priuszt és poszteriuszt keresnek és találnak is, hanem a mi álláspontunk helyes, amelyet a miár idézett szociálpolitikus is kifejezésre juttatott, amikor azt monda, hogy a szociális biztositás csak akkor tökéletes, ha teljes, ha tehát a különböző biztositási ágazatok mint kerékfogók eg*ymásba belekapcsolódnak; mert egyetlen egy hiányzó biztositási ágazat gyengíti és lerontja a többinek meglévő hatását. Ha megpróbálnám a társadalombiztosító intézet profilakti kus és preventív munkaprogrammját megadni, akkor részben a javaslathoz, illetve annak indokolásához alkalmazkodnám, részben azonban kibőviteném azt és a sorrendiséget módosítanám. Az első és minden más feladatot megelőző