Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-177

Az országgyűlés képviselőházának 177. joga van az élethez, és hogy az életet csak bizonyos gazdasági feltételek fenforgása teszi biztossá, hogy tehát az embert meg kell védeni a balsors, a gazdasági válságok, az egyéni baj mindenféle következményétől, és hogy ennélfogva az öregség vagy rokkantság, mint minden ember életében előfordulható momentum, a termelés folyamatából való kikapcsolódás ne jelentse egyúttal a fogyasztás lehetőségéből való kikapcsolódást és az attól való elzárást is, vagyis ennek az országnak minden egyes polgára igényt tarthatna arra, jogot formálhatna arra, hogy egy ilyen aggkori és rokkantsági ellátásban része legyen. Hogy azután ez az elgondolás a biztosítást mint ilyent, teljesen feleslegessé tenné, hogy ez az elgondolás az állampolgároknak csak regisztrálását és az ellátási esemény bekövetkeztét ismeri, és hogy ez a koncepció nem a járulékbevételekre, hanem a közadókra, mint fedezeti forrásra utal, ez természetes. De épen olyan természetes az is, hogy ettől a jelenlegi kapitalista termelési formától, a jelenlegi hatalmi rendszertől nemcsak itt, de sehol az egész kapitalisztikus világban nem várható-el, hogy erre az álláspontra helyezkedjék, mert ez önmagában véve az elméletben megtagadott, de a gyakorlatban annál élesebben űzött osztályharc feladását jelentené a kölcsönös segítségnek, mint természeti törvénynek elismerésével. Mi tehát^ az ideális ellátásnak ezt a formáját kihagyjuk számításainkból, vizsgálódásaink folyamán nem megyünk ilyen messzire. És ha ezt az ideális követelményt itt fel is rajzoljuk, csak azért tesszük, hogy szembe tudjuk állítani a jelen törvényjavaslatban mutatkozó realitásokkal. A törvényjavaslatban ugyanis a viszony merőben fordított, mert a törvényjavaslat arról szól, hogy az állam a legkevésjbbé teherbíró rétegeit megterheli egy céladóval, ez a céladó azonban el van vonva eredeti rendeltetéséitől és általános állami igazgatási szükségleteket szolgál. Az általánosság teihát nem az összegek beszedésénél, hanem azok felhasználásainál mutatkozik, mégpedig nem abban az értelemben, hogy belőlük mindenki részesül, hanem abban, hogy az állami igazgatásnak egy egészen más ágazatába kerülnek. Hogy ez a taláin merész és a javaslatnak tőkefedezetig konstrukciójával szögesen ellentétes kijelentés min alapszik, azt is meg 'kell magyaráznom. Utalok a törvényjavaslatnak egy igen szerényen elbujtatott szakaszára, a díjtartalékok felhasználására, amely kérlelhetetlen keménységű bizonyíték amellett, amit mondottam. A felelősség egész tudatában merem állítani azt, hogy ez a javaslat jelenlegi formájában egyedül és kizárólag ennek a szakasznak érdekében készült és nem jelent semmi egyebet, mint egy egyenes és közvetett adónemet; egyenesét a járulékoknak tényleg- a munkavállalók által fizetett részére vonatkozólag, közvetettet pedig ama félölsszegre nézve, amelyet névleg a munkáltatói fizet ugyan, de amely a kapitalista gravitáció törvényénél fogva sokszorosan kifejezésre fog jutni akár effektiv bércsökkentés, akiár pedig elmaradó bér javítás alakjában. Ez a szakasz ugyanis azt mondja, hogy a díjtartalékoknak 80%-a állampapirokba és pupilláris biztonságú egyéb értékekbe fektetendő. Ez az intézmény tehát, (Propper Sándor: Jó tapasztalataink vannak erről! Gyönyörű tapasztalataink vannak! — Farkas István: Lásd: árvapénzek! — Zaj.) amely hatalmas gazdasági erőket mozgósít, az állami gazdálkoülése 1928 május 31-én, csütörtökön. 227 dás hiányainak pótlására szolgáló állandó rezervoir lesz, még azzal a könnyítéssel is, hogy kamatfizetés helyett lehetséges lesz időnkint majd konverziókkal élni és papirértékké változtatni azt a jószágértéket, amely az intézmény pénztárához járulékhétről járulékhétre be fog folyni. Minthogy pedig a magángazdálkodásnak, a magánháztartásnak épen ugy, mint az államháztartásnak az a közös jellemzője, hogyha uj fedezeti lehetőségeket lát, akkor ezeket korlátlanul ki is használja, egészen bizonyos az, hogy a mi jövendő államháztartásunk fináncpolitikusainak elgondolásaiban döntő szerepe van az itt várható bevételeknek. És ha talán nem is akarom itt megismételni azt az utalást, amelyet a Társadalompolitikai Társaságban ebben a kérdésben tettem még enneE a szakasznak ismerete előtt, egyet meg kell állapitanom. Ugy látom, hogy az én próféciámnak beteljesülése igazolja azt, hogy a társaságban hangoztatott aggályaimnak voltak kiadós alapjai. Az a fiatal és lelkes szociálpolitikus, aki a rendelkezésére álló politikai keret között valóban tiszteletreméltót próbált alkotni, kell hogy velem együtt átérezze az egész koncepció rombadőltét, amikor ezt a szakaszt látja. Tovább megyek, maga a minister ur is érezte ezt a legutóbbi ankéten és nagyon erőtlenül tudta a szakasz ellen irányuló támadásokat kiparirozni azzal, hogy fiskális szempontokra hivatkozott. Igaz, hogy a pénzügyminister ur az intézmény fiskalitása nevében emelt volna szót e tartalékoknak eredetileg kontemplált felhasználási módja ellen, de ahogyan én a ministeriális hatalmaknak megoszlását ismerem, azt kell mondanom, hogy a dolgoknak ehhez a részéhez a pénzügyministernek semmi köze sincs. De azt a hatalmi poziciót is ismerve, amelyet a népjóléti minister ur az egyes ministeriumok között képvisel, egyenesen kizártnak kell mondanom azt, hogy a pénzügyminsterium beavatkozása az intézmény fiskalitása szempontjából történt. És inkább hiszek ez után az erőtlen parirozás után a minister ur lovagias gesztusában, államférfiúi óvatosságában, amely mas couleur-t adott annak a pénzügyministeri rendelkezésnek, mint amellyel ez a rendelkezés valóban birt. Praktikusan tehát, de egyáltalában nem kívánatos formában azon ideál fele közeledünk, amelyet mi állítottunk fel, hogy nem az intézmény, hanem az állam viseli a jaradékterheket, illetőleg az állam szolgáltatja vissza a járulék címén befizetett közadónak 19, illetőleg 24 százalékát. Csak azt nem tudom megmondani, hogy ezt a kötelezettséget meddig és hogyan tudja majd teljesíteni. Uj konflagrációk állanak majd elő — a járuléktartalékoknak ilyen felhasználási módja egyenesen ilyeneknek lehetőségére tendál — es ezek esetleg abba a helyzetbe hozhatják az állami főhatalom akkori birtokosait, hogy a non possumus elvére helyezkedve, az állam üdvében a legfőbb törvényt látva egy szép napon hatalmi szóval mentesítsék magukat a papírok felértékelésének, a kamatok fizetésének vagy — ami ezzel teljesen egyenrangú — a járulékok szolgáltatásának kötelezettsége alól. (Propper Sándor: Ez történt a baleseti járulékoknál is.) De ha el is tekintünk a sötét perspektiváju jövőtől (Propper Sándor: Papírgarasokat kaptak!) ha megelégszünk is azzal (Malasits Géza: Kenetes szavakat és papírpénzt!) hogy nem a sorok közt, hanem (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) a sorokban olvasunk, akkor is változatlanul itt áll az a probléma, amellyel a javaslat megszületése óta a legbehatóbban foglalkozunk. 32*