Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-172

14 Az országgyűlés képviselőházának 172. ülése 1928 május 21-én, hétfőn. den'k-i ezt mondotta és sokan voltak, akik azt mondották a kormánypárt részéről: gyengén beszéltem, erősebben kellett volna fellépnem. Nem volt itt senki, aki a valorizációs javaslatot megszavazta volna, ha gróf Bethlen nem jelentette volna ki, hogy ő pedig követeli ennek megszavazását. Semmi szükség nem volt erre. Hiszen később rá fogok mutatni arra, amikor a pénzügyminister úrról fogok beszélni, hogy mennyire fölösleges volt ez az álláspont, mennyire igazságtalan volt és milyen sok szerencsétlenséget és öngyilkosságot hozott ebben az életben, mennyire megnehezítette a népnek, hogy pár garassal még segitsen magán. A valorizációs javaslatnak megszavazása és minden kormánykivánságnak helyeslése mutatta meg, hogy itt egyetlen akarat van csak, ha az alkotmányos formában van is: ez gróf Bethlen István akarata! (Felkiáltások jobbfelöl és a középen: A többség akarata! A nemzet akarata! — Zaj.) A húsvéti lapokat átnézve, reménykedő szózatokat, reménykedő kedves szavakat láttam az egész vonalon, úgyhogy majdnem magam is azt hittem, tényleg itt van a kikelet. Hiu ábrándok ezek, t. Képviselőház. Ilyen szózatokkal nem lehet ezt a nehéz kérdést, Magyarország kérdését megoldani. Ez lehetetlenség. Minekünk nem ígéretek, hanem tettek kellenek az egész vonalon. (Gulácsy Dezső: A régi határok kellenek!) Nekünk nem Ígéretekre, hanem az Ígéretek beváltására van szükségünk, amely Ígéretek mindenkor meddők voltak az önök részéről. A nép teherbírásán túl van megterhelve, t. Képviselőház. Ezt mindenki tudja ebben az országban, és még sem történik egyetlen lépés sem arra, hogy a terheket csökkentsük. Hogy képletesen beszéljek: az utolsó párnákról van szó ebben az országban, — vegyék ezt tudomásul — az utolsó betétről, amely még van arra, hogy valahogy feltápászkodjék Magyarország. Vegyék ezt tudomásul, t. uraim. Nézzenek akármilyen foglalkozási ágra, mindenütt meg fogják látni a nyomort és a kétségbeesést. Ezt kell nekünk elsősorban kiküszöbölni. S itt kell rátérnem a t. pénzügyminister ur politikájára, amelyet a leglehetetlenebb politikának tartok, olyannak, amilyent eddig életemben és parlamenti képviselőségem alatt nem láttam. Én már többször mondottam a t. minister urnák: tisztelem, becsülöm a minister urat, mint embert. Higyje el —amint egy angol lord mondotta valamikor — ez a Ház gentlemanekből áll, mert nemcsak odaát vannak gentlemanek, hanem itt is ép olyan gentlemanek vannak. De ha az ország érdekéről van szó, akkor meg kell különböztetni az egyént és meg kell különböztetni a pénzügy minis tért. Ha a minister ur majd nem lesz pénzügyminister, büszke leszek a barátságára, de a működését, mint pénzügyministernek, nem helyeslem. (Bud János pénzügyminister: Az ellenzék padjaiba hivtak!) — Mit méltóztatott mondani? (Meskó Zoltán: Azt mondotta, hogy ez ellenzék padjaira hivták!) Ha a minister urat meginvitálták is, azért én még mindig nem mentem volna át a kormánypártra. Én valamikor azt mondottam a minister urnák, hogy méltányolom a minister ur nehézségeit és aszerint viselkedtem is. Azt hiszem, a minister urnák nem volt semmi oka első másfélévi ministersége alatt, hogy akármilyen panaszt mondhasson, akár itt a parlamentben^ akár a parlamenten kivül. Ellenkezőleg, erősiteni akartam a minister ur álláspontját az egész vonalon és őrizkedtem attól, hogy a pénzügyminister urnák bármilyen kellemetlensége legyen, mert tudtam, hogy a pénzügyministerség kálvária járás minden részében. Én hadakoztam az összes pénzügyministerekkel, bevallom őszintén; mindegyikkel hadakoztam, legtöbbször épen azon az alapon, amelyen a minister úrral hadakozom: a túlságos adózás tekintetében. De én emlékszem, mikor Teleszkyvel utoljára hadakoztam, mikor arról volt szó, hogy a jövedelmiadót két vagy három százalékkal számitsuk-e, milyen többhetes vita keletkezett ebből. (Zaj.) Ma az adóbevételnek nincs határa, minister ur. Amit most mondani fogok, abban ki fogom mutatni pontról-pontra számszerűleg a minister urnák, hogy az számszerűleg igy van, ahogy én állitom. Ne vegye rossz néven, de számszerűleg ki fogom mutatni, hogy az, amiről ön utoljára beszélt és aminek eredeti szövegét — sajnos — csak az újságokból olvashattam, mert csak ma kaptam kézhez a kinyomtatott szöveget, csak porhintés. Ki fogom mutatni újólag, hogy az ön Ígéretei nem Ígéretek, és hogy ön ígéreteit nem váltotta be soha sem. Önnek van egy szokása, amelyet már többször szemére vetettem és amely Bodónénak a szokása volt: mindig másról beszél, mint amit a minister urnák a szemére vetnek. Ez nagyon okos és egyszersmind a legkényelmesebb dolog is a világon; de ez nem vezet eredményre. Amig én mint törvényhozó itt vagyok, kötelességem az igazságot felderíteni (Zaj.) és ha az az igazság keserűnek is látszik, vegye ezt a minister ur — ismétlem — ugy, hogy nem a férfinak, hanem a pénzügyministernek mondom. Azt hiszem, hogy nobilisabban eljárni nem lehet. A minister ur politikája a »lasciate ogni speranza« alapján áll. Amit a minister ur kezébe vesz, az mind csak a népnek a megterhelése, az államkasszának a megtömése és nagyrészt felesleges kiadás. Azt szintén bizonyítani fogom, nem magammal, hanem a minister ur előtt okvetlenül mérvadó tanukkal, hogy ezek olyan kiadások, amelyek az országra nézve nem kamatoznak. A t. minister ur rossz néven vette, hogy a múltkori Omke. közgyűlési beszédemben azt mondottam, hogy amit ön tesz, az finánc-barbarizmus. Önnek igaza van, hogy ez nem barbarizmus, mert a barbarizmus egészséget, erőt jelent. Amit pedig a minister ur pénzügyi téren tesz, az pénzügyi szadizmus, az beteges vágy odakaparintani azoknak a pénzét, akik később még azzal a pár garassal, mint kitűnő adóalanyok érvényesülhetnének.' Ez tényleg nem barbarizmus. A pénzügyminister ur, aki ezt rossz néven vette, szenzibilis, sokkal szenzibilisebb, mint én. (Zaj.) Amit ön ministersége alatt tesz, azt elneveztem budizmusnak, de nem a vallás után, hanem a Bud Jánosiáda után. Mondhatom, hogy sokkal messzebbre volnánk az ország viszonyainak megj avulásában, ha nem épen a minister ur kerül a pénzügyministeri székbe. A t. minister ur, mint óriási pók kiszivja az országnak a vérét (Derültség.) és elfelejti, hogy adóalanyaival együtt az országot is elpusztítja. Az, aki ön után fog következni, nem fogja áldani az ön működését, mégha a Nemzeti Banknál akármennyi pénzt fog is hagyni, mert az nem lesz elég arra, hogy az országban mindazt jóvátegyük, amit a pénzügyminister ur drákói szigorúságával, kozarekségével ebben az országban előidézett. (Zaj a jobboldalon.) Veszedelmes játék az, amit a t. minister ur folytat. (Krisztián Imre: Csak ne a sándorizmus következzék!) Sándorizmus nem következhetik. (Krisztián Imre: Hála Istennek! — Zaj.) T. képviselőtársam, talán ön érez tehetséget arra, hogy pénzügyminister legyen, én magamról egészen őszintén megmondom, hogy