Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-164

64 Az országgyűlés képviselőházának 164. ülése 1928 május 3-an, csütörtökön. hogy ennél a tételnél felszólaljak. Felszólalok pedig- annál az oknál fogva, hogy tegnap a népjóléti minister urnák igazán lelketemelő hangja meg kell, hogy üsse az egész ország polgárságának lelkét, meg kell, hogy kapja gondolkozásmódját, hogy szívvel-lélekkel odahasson ma mindenki, hogy annak, aki ennek az országnak érdekében áldozatul esett, az őt megillető jutalom határozottan kijárjon ettől a szerencsétlen államtól. Soha nemesebb dolgot ember nem követhetett el, mint az, aki pártfogásába veszi azt, aki arra rá van utalva. El mondotta előttem Jánossy Gábor képviselőtársam, hogy mik azok az árvák. Akik ebben osztályosok vagyunk, akiket a háború körülvett árva unokákkal, mindnyájan átéreztük ezt számtalan este; számtalan óra van ma is olyan, amikor a nagyanyát, vagy az özvegyen maradt anyát gyermekek veszik körül és isirnak: Hol van az apánk, vagy hogyan volt, hogyan történhetett ez? Szivetfacsaró dolog az a borzalmas háború, amely reánkszakadt és szivetfacsaró az a helyzet, amely ennek nyomában előállott. Én nem tudnám kiönteni lelkületem gondolatát, nem tudnám érzéseimet itt szóval kifejezni, csak azt mondom: Téged Kegyelmes Uram, ezen az utón vezesisen: a magyarok igazságos Istene; lásd meg, hogy aki erre rá van utalva, azon segíteni Ikell. Ez az ország még megbírja, — bár csonka, bár szegény — hogy az ő szegény árváin segítsen. Ez neki kétszeres kötelesséige. (17

g y valn! XJgy van!) Neked, pedig, Kegyelmes Uram, adjon az Isten hozzá erőt, hogy amilyen lélek van Benned, az előtérbe jöjjön minden téren. Köszönöm, hogy meghallgatták felszólalásomat. Az Isten áldja meg önöket! (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon.) Enlök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Senki feliratkozva nincsen ! Elnök: Ha senki szólni nem kivan, a vitát bezárom. A minister ur kivan nyilatkozni! Vass József népjóléti és munkaügyi minister: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Igazán lélekemelő a t. Ház minden oldaláról a kormány felé és a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák felé áramló megértés, szeretet, a segités kivánása és kívánsága, az a jóakarat, amellyel méltóztatnak az ügyet felkarolni. Természetes, hogy a magunk részéről szintén mindent elkövetünk abban az irányban, hogy amennyire csak lehet, végső nyugvópontra tudjuk hoznia hadiözvegyek, hadirokkantak és hadiárvák jogos kivánságait. De ehhez még bizonyos idő kell, amig a pénzügyi kormányzat is megtalálja a szükséges fedezetet és a magyar társadalom általában abban a helyzetben lesz, hogy gazdasági szempontból is teljesiteni tudja, be tudja váltani azokat a kötelességeket, amelyekkel az egészségesek társadalma tartozik a háború következtében megrokkantakkal szemben. Nekem a továbbiakban ugyan az a nézetem, mint amit Jánossy Gábor igen t. képviselőtársam nagyon határozottan, igen világosan és nagyon szépen kifejezett, hogy a magyar köztisztviselőség — talán az évek során egyes kivételeket nem számítva — a maga nagy egészében igazán szivesen és lelkesen bocsátotta rendelkezésre munkaerejét, hogy ezt a kérdést kielégítő módon lehessen adminisztrálni. Én vagyok mégis talán a közvetlen és legilletékesebb tanú arra, hogy a magyar hivatalos közegek ellen nagyobb számban jogosan panaszt emelni a hadirokkantügy adminisztrálása okán nem lehet. (Ugy van! XJgy van! jobbfelől.) Éveken keresztül nagyon sok panaszt hallottam ama rendszer hibái ellen, amelynek keretein belül a hadirokkant-, özvegy- és árvajáradékok kiutalása megtörtént. Akkor személyes jelentkezés kellett, el kellett menni a központba, amely igazolta a jegyző Írásával,, stb., szóval olyan rendszer volt, amelynek tarthatatlan mivoltát kénytelen voltam a magam részéről is felismerni és épen azért a pénzügyminister úrral sikeresen lefolytatott tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy a központi illetményhivatalra bizzuk rá szukcesszive — megyemegye után — a hadárokkantjáradékok folyósítását s megállapíthatom, hogy azokon a területeken, ahol a kiutalás már az uj módszer szerint történik, majdnem semmiféle panasz nem emeltetett. Tudniillik a posta maga elviszi az illető házához, helybe azt a kiutalt összeget, nem kell a szegény embernek magának még utána járnia. (Helyeslés.) Ami illeti mármost a hadirokkantak revízióját, méltóztatnak tudni, hogy törvényerejű rendelet parancsolja nekem, hogy ez a revizió háromévenkint megtörténjék. Legutóbb 1925ben történt meg a 24000. számú alaprendelet alapján az egész országban a rokkantrevizió. Ebben az esztendőben ismét esedékes ez a munka és tulajdonképen most a tavaszi, a koranyári hónapokban kellene lefolytatni, éü azonban^ azt hiszem, helyesen cselekszem, amikor az őszi hónapokra teszem át ezt a munkálatot, (Helyeslés.) nehogy esetleg a mezei munkákkal igénybevett, vagy pedig a hat napi mezei munka révén a hetedik napra kifáradt embereket zavarjam jelentkezéssel és bizottságok előtt való megjelenéssel. (Helyeslés.) A késő őszi, a koratéli hónapok alkalmasabbak lesznek erre a munkára, következőleg ezt elhalasztani kívánom az év vége felé. (Helyeslés.) Ami a panaszokat illeti, hogy tudniillik a különböző hatóságoknál elakad egy-egy ügy, van ilyen eset nem is egj. Ne méltóztassék azonban azt állítani nagy általánosságban, hogy az ilyen elakadás az; illető hivatal vagy tisztviselő nonkurranciája miatt történik. Azért történik, mert magát a hivatalt nem egy esetben az illető hadirokkant szinte lehetetlen feladat elé állit ja. Megjelenik ott, vagy elküld hozzám egy levelet s abban az ő verébfej forma, de esetlen betűivel leirja a baját vagy kérését. Én ezt a levelet elküldöm az illetékes hatósághoz. Mármost felszólítják, hogy igazolja magát, mert végre mégis csak igazolni kell, hogy hadirokkant állapotban vagyon, de semmiféle okmányt nem tud szegény sokszor felmutatni, mert elvesztette, mert ellopták tőle. Akkor ml történik? Épen a hivatal emberséges gondolkozását mutatja az, hogy a hivatal veszi magának a fáradságot és a feladatot, hogy elkezd levelezni jobbra-balra, külföldre és elfoglalt területre és onnan próbálja beszerezni az adatokat, amelyek révén igazolni lehet, hogy az illető tényleg hadirokkant és azután vizsgálják meg, hogy minő százalékban kell megállapítani hadirokkant mivoltát. Erre szükség van, mert hiszen az ilyen vizsgálat alkalmával kiderül nem egy esetben, hogy rokkant ugyan az illető, de nem hadirokkant, hanem valami kocsmai verekedésben szúrták oldalba, vagy villamos vágta el a lábát, vagy az állami vagy valamilyen más gépgyárban történt szerencsétlenség zúzta össze a kezét. Semmiféle köze sincs tehát a háborúhoz, mert hiszen már akkor rokkant volt, be sem lehetet vonultatni. Akárhány esetben rájöttem, hogy a hivatalok, ha túlzásba vitt emberséges érzés okán könnyebben kezelték a rokkantelismerés ügyét,