Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-170
Az orsiággyülés képviselőházának 170. ülése 1928 május 15-én, kedden. 367 Felszólalásommal azt szeretném elérni, ami nagyon is kívánatos volna, hogy a Térképészeti Intézetben az igen t. pénzügyminister ur teremtsen rendet; mert, mondom, az alapszabályok is olyanok, hogy ezeknek nincsen joguk magánvállalatoknál munkáit keresni, és igy azoknak, akik súlyos terhek mellett tartják fenn üzemüket, nem volna szabad ilyen konkurrenciát csinálniok, hogy a munkát a Térképészeti Intézetben 50 százalékkal tudják olcsóbban előállítani, de csak ugy, amint emiitettem. Ennek szerintem megtörténnie nem szabad. A.% Államnyomdában pedig sajnos, ez megtörténik, ugy látszik mintha iá minister ur az egész dologról nem tudna, mert az igazgató ur . . . (Bud János pénzügyminister: Én vagyok az igazgató 1 ?) Miután emiitettem, hogy a ministertanács előtt volt ez a dolog, nem is mondhatom, hogy a minister ur erről nem tud. Kell tudnia, hogy egy csomó embert a ministertanács a minister ur javaslatára kinevezett, a minister ur tehát hallgatott arra, amit neki az igazgató ur mondott. De ha a munkások itt csak egyedül állanának és nem volnának karöltve együtt a munkáltatókkal ebben az ügyben akkor még talán lehetne arról beszélni, hogy a kormány, a pénzügyminister ur ebben az esetben melyik oldalra áll. De hogy a pénzügyminister ur kívánatosnak tartja azt, hogy a nyomdaiparban az Államnyomda ugy a szervezett munkássággal, mint a munkáltatókkal harcban álljon, ezt a magam részéről nem tudom megérteni; és bocsásson meg a minister ur, de nem volna szabad ebből a dologból tisztára presztízs-kérdést csinálni. Abszolúte nem, mert ha, mint mondom, a szervezett munkásság arra az álláspontra helyezkedett volna ebben a kérdésben is, mint ahogyan szokott akkor, amikor magánüzemekkel áll szemben, akkor az Államnyomda ma másképen nézne ki és akkor az Államnyomda dolgozni, vagy legalább is rendesen dolgozni nem tudna. Amúgy sem dolgozik rendesen. Hiszen nekem még a háború előtt volt alkalmam Szófiában meglátogatni a bolgár Államnyomdát és akkor nekem ott az igazgató ur megmutatta, hogy ott már akkor nyolcórás munkaidő mellett dolgoztak, — ami még akkor sehol nem volt meg — és az a legmodernebbül, higiénikusán, mintaszerűen berendezett nyomda volt. De különben is egy Államnyomdának éppen ugy, mint Bécsben, vagy Berlinben van, elsőrendű intézménynek kell lennie és a többiek előtt jó példával kell előljárnia. Ha azonban a többi nyomdában nyolc órát dolgoznak, a magyar királyi Államnyomdában pedig ezidőszerint 12 órát és nem megfelelő fizetéssel, — mert azt is mondhatom, hogy nemcsak hogy nem fizet az Államnyomda többet, mint amennyit a többi nyomda, hanem egyenesen a legkisebb fizetést adja, és ahhoz tartja magát, ami minimálisan meg vau állapítva — akkor ez teljesen lehetetlen dolog. (Kiss István: Kicsi a fizetés, de biztos!) Mindezek elmondása után csak annyit kívánok még megjegyezni, hogy amennyiben ebben a tekintetben ebben az állami intézetben uem lesz rend, — abszolúte nem akar fenyegetés . lenni — a nyomdai munkások szakszervezetének lesz annyi ereje, hogy majd rendet fog csinálni. Én tehát azt hiszem, ajánlatosabb volna, ha az igen t. minister ur ezt megelőzné és ő csinálna rendet, hogy ne kerüljön sor arra a rendcsinálásra, amelyre én gondolok. A pénzügyi tárca költségvetését pedig nem fogadhatom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Lakatos Gyula! Lakatos Gyula: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Kedvem volna egy hatáirozati javaslatot benyújtani, (Esztergályos János: Megszavazzuk, tessék beterjeszteni!) amely szerint minden szónok megafonba mondja el a beszédét, mert meg vagyok győződve arról, — mert a parlamentarizmus hive vagyok — hogy sokkal több embert érdekel az országban az, amit az ország megválasztott képviselői mondanak, mint ahány képviselő itt jelen van. (Igaz! Ugy van! — Esztergályos János: És sokkal kevesebben vagyunk, mint ahány képviselő egy vidéiki bankettra elmegy!) T. Képviselőház! Noha a pénzügyi tárca költségvetése több, mint egy tárca költségvetése, mert hiszen excerptnma, sűrített kivonata az egész költségvetésnek, mégsem tekintem feladatomnak, hogy most egy resszorttárca költségvetésénél beszéljek általában a magyar költségvetésről és annak felépítéséről. Nem tartom tökéletes műnek a magyar költségvetést, de szép politikai alkotásank tekintem, többnek, mint két számoszlop aritmetikailag kiegyensúlyozott bilancának. Tekintem egy nemzet manifesztumának az élniaJbaráisról és az élnitudásról, (Fábián Béla: Helyes!) mert az, hogy ezt a költségvetést 1928-ban igy fel lehetett állítani, tulaj donképen bizony itétka, és pedig megcáfolhatatlan bizonyítéka, hogy az a konszolidáló munka, amely itt történt, közgazdasági tekintetben is meghozta a maga áldásos gyümölcseit. Nem mondom azt, hogy a költségvetésnek a felépítése ellen nem lehetne tárgyilagosan és birálóhangot érvényesíteni. Ha a magam részéről egy-két megjegyzést ehhez ' a tárgyhoz is mondhatnék, ezek között az első az volna, hogy költségvetésünk elérkezett számadataiban ahhoz a maximumhoz, ameddig mennünk szabad. (Ugy van! Ugy van!) Ne felejtsük el, hogy az utolsó békeköltsógvetés, — a normális, 1913-as — körülbelül 2000 millió aranykorona violt. Ma elérkeztünk csonka Magyarországnak — amelynek indexszáma a békéhez képest legfeljebb 45% — 1360 millió pengős költségvetéséhez. Ez egy duzzadt szám, amely kell, bogy minket gondolkozásra késztessen,, amely kell, hogy mindannyiunkban, akik felelősek vagyunk azért, hogy mi fog a jövőben történni, (Uay van! Ugy van!) azt az elhatározást érlelje meg, hogy ténykedésünkben semmi olyat ne tegyünk, tehát ne ostromoljuk a kormányt erről az oldalról sem olyasmivel, ami a költségvetés kiadási oldalának akár csak egy pengővel való emelését is eredményezheti. Szerény megítélésem szerint a helyzet kulcsa a kiadási oldalban van. A bevételi oldallal is fogok foglalkozni. Ha azonban szanálni akarjuk ezt az országot közgazdaságilag is, akkor kiadásainkat kell csökkentenünk, mert a kiadások csökkentése utján juthatunk azokhoz az adócsökkentésekhez, amelyeket a túloldalról bizonyos joggal kivannak. (Jánossy Gábor: Hát itt nem? Mi is kívánjuk!) Mi is kívánjuk. (Fábián Béla: Csak legalább ne emelne, kiegyeznénk!) A másik problémája a költségvetésnek, •— ez azonban még tárgyilagos bírálatot sem jelent, pusztán megállapítása a ténynek, amely erősebb, mint mi vagyunk — a költségvetésben a személyi és dologi kiadások aránya. A személyi kiadások aránya a költségvetésben 53%-ot tesz ki és sajnos lassan emelkedő percenttel. Ha ehhez hozzávesszük az önkormányzati kiadásokat is, — mert hiszen az önkormányzati budgeteknek még nagyobb arányú
