Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-170

Az országgyűlés képviselőházának 170. ülése 1928 május 15-én, kedden. pontból, hogy a Nemzeti Bank részben a régi Osztrák-Magyar Bank és az Angol Bank alapszabályait vévén át az ingatlan vagyon hitelének fedezete tekintetében a mobil és immobil elv felállitása folytán, illetőleg az ahhoz való ragaszkodás folytán természetszerűleg nem nyújthatja azt a hitelösszeget, amely ma szükséges volna. De az utóbbi időben nagyon örvendetes tény, — épen a pénzügyminister ur közbenjárására van olyan értesülésem, amelyre vonatkozólag már határozott értesítést is kaptunk, — hogy a Nemzeti Bank az arra érdemes intézeteket, ugy a bankokat, mint a takarékpénztárakat, nagy mértékben fogja hitellel eliminálni. (Horváth Mihály: Már régen kellett volna!) Ha felemiitjük ehhez még azt, hogy az Osztrák-Magyar Bank 210 millió alaptőke mellett 2815 millió aranykorona kibocsátásával egy egységes nagy vámterületnek és egy egységes nagy gazdasági területnek pénzügyi forgalmát látta el, viszont mai szegénységünk mellett a mi 30 milliós Nemzeti Bankunk 46% ércfedezet mellett, 420 millió bankjegyforgalommal egy termelési egységétől és vámterületi egységétől megfosztott ország szükségletét bonyolitja le, akkor reámutattam nagyjában arra, hogy tulajdonképen mi a baj és hol fekszik a bajnak kútforrása. Ehhez hozzátehetjük még azt, hogy fejenkint a mi bankjegyforgalmunk csak 46 aranykoronára tehető a régi 52-vel szemben, mig ez másutt mindenütt magasabb összegű. Ha azonban ezeket az adatokat Budapesttel és a vidékkel hasonlítjuk össze, akkor szomorúan ismét azt találjuk, hogy Budapestnek bankjegyforgalma a centralizált hitel folytán és a hivatalok mai elhelyezése mellett eo ipso legalább háromszorosát teszi ki a vidéki pénzkontingensnek. Ez pedig fontos, annál is inkább, mert nyilvánvalóvá válik a kérdésnek az a nehézsége, hogy hogyan lehetne a vidéket elég pénzforgalmi eszközzel ellátni. T. Ház! Amint az, elmondottakból kitűnik, a hitelkrizis és a pénzintézeti kérdés nem egyedül a kamatmérséklésnek, hanem tulaj donképen az ország háborús veszteségének és a nemzeti termelésnek olyan nagy kérdése, amelyben szomorúan, mélyen belevág a hadikölcsönvalorizálásának a lappangó kérdése. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Mert hiszen tudjuk, hogy a vidéki kis intézetek legnagyobb része ezen vesztette el vagyonának legnagyobb részét. (Ugy van! a balközéven.) Ha törvény, vagy rendelet alkalmas volna arra, hogy komplikált és sokoldalú gazdasági kérdéseket megoldjunk, akkor helyeselném azoknak a nézetét, akik azt vitatják és mondják, hogy a kamattételnek leszállítása a gazdasági életre feltétnül kielégítő módon, enyhitően és üditően hatna. De sajnos, hogy a háború pusztításai következtében sínylődő szegény pénzintézetek helyett parancsszóra uj tőkeerős pénzintézeteket leakasztani egy szegről és a vidéki és budapesti gazdasági életnek átadni nem tudunk. Annál kevésbbé tudjuk ezeket átadni, mert hiszen erre pénzünk nincs. Ha rámutatok arra, amit az előbb épen már mondottam, hogy a Pénzintézeti Központ 512 pénzintézete közül 272, 100.000 pengőn aluli alaptőkével rendelkezik, akkor ismételten rámutattam a bajoknak egy nagy forrására és rámutattam arra, hogyha ezeket a pénzintézeteket a magyar közgazdasági életből kivonnók, bizonyos, hogy nagy pusztítást tennénk, de ezeket ez idő szerint nem tudnók semmivel sem helyettesíteni. És milyen következményekkel járna ez? Csak az volna a következménye, hogy az uzsorapereknek feltétlenül egész lavinája indulna meg az ilyen kis pénzintézetektől is megfosztott vidéken, amely perek pedig eddig a vidéket megkímélték. A hitelélet felélénkitésének és a krizis meg'oldásának mindenesetre ez lenne a legkevésbbé megfelelő módja. Én ugyan azt tartom, hogy a Pénzintézeti Központ utján módjában van a pénzügyminister urnák nagyon jótékony hatást gyakorolni részben a Pénzintézeti Központi hitel megvonása, részben .az adózási rendszer átváltoztatása utján, de azt tartom, hogy ebben a tekintetben a Pénzintézeti Központ, — dacára a fokozott állami ellenőrzésnek, — még kellő intencióval felruházva nincs, legalább is nem törődik a pénzügyminister ur intenciójával, mert a legközelebbi időkben, az idén és a múlt évben is a Pénzintézeti Központ olyan pénzintézeteket vett fel tagjainak sorába, amelyeknek 25—50.000 pengő az alaptőkéjük. Bocsánatot, kérek, 25—50.000 pengős alaptőkéjű intézet olcsó kamathitelt és olcsó kamatpolitikát már a fentartás ösztönénél fogva sem folytathat. (Ugy van! Ugy van!) Méltóztassék tehát odahatni, hogy tegyük életképesekké az arra érdemes vidéki intézeteket, viszont az életképteleneket a Pénzintézeti Központ utján ne szaporítsuk, vagy pedig szüntessük meg. Ha a Jegybank és a Pénzintézeti Központ, mint olcsó hitelforrás, nem áll kellő mértékben a hitelélet rendezésére, és ha nincs kellő tőkénk, amelyet elővegyünk, mert hiszen tudjuk, és látjuk, hogy a betét majdnem teljesen elfogyott, akkor természetesen a belső tőkeképződés és takarékosság utján kellene valamit produkálnunk. Erre azonban — sajnos — semmi néven nevezendő kilátás nincsen, mert szomorúan kell konstatálnunk, hogy a magyar társadalom — mindannyiunkat beleértem, magamat is, mást is, — nem áll a közgazdasági kÖtelességteljesitésnek azon a fokán, amely ma tulajdonképen az egyetlen célravezető eszközül szolgálna. Értem ez alatt azt, hogy fizetési mérlegünk ebben a tekintetben oly szomorú képet tár elénk, hogy azt eléggé és elég gyakran hangsúlyozni nem tudjuk. Annak ellenére, hogy magyar közéleti előkelőségek, bankkörök és gazdasági körök vezetői, mint például a Nemzeti Bank igazgatója, Schober Béla, Ferenczy, a vámügyi előadó, Biró Pál képviselőtársam satöbbi, — a Közgazdasági Társaság múlt év november és december havában, tartott ankétjén meghúzták ebben a tekintetben a magyar társadalom vészharangját, ugy látom, mintha semmi sem történt volna, és megy ismét minden a maga utján, mert hiszen a Statisztikai Hivatal kimutatása szerint az első három hónap fokozottabban mutatja a behozatal óriási nyomását a magyar közéletre. Ha nem untatom a t. Házat, néhány számadattal jövök. (Halljuk! Halljuk!) amelyekről már több képviselőtársam beszélt ugyan, de nem ilyen vonatkozásban beszélt (Kiss István Életbevágók!) és amelyek életbevágók. Csonka Magyarország 21 millió pengő értékű finom nyersdohányt hozott be, amikor Nagy-Magyarország csak 24 millió pengő értékűt hozott be. Csonka Magyarország 55 millió pengő értékű selyem- és félselyemárut hozott be, Nagy-Magyarország csak 59 millió értékűt. Déligyümölcsöt csonka Magyarország

1 11 millió pengő értékűt hozott be, Nagy-Magyarország csak 17 millió pengő értékűt. (Egy hang jobb felől: Nagy-Magyarországon több gyümölcs termett!) Van itt elég gyümölcstermő hely. Végre a legérdekesebb adat: Csonka Magyarország 8 millió pengő értékű prémbőrt hozott be és Nagy-Magyarország csak 7 millió pengő értékűt.