Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-169
332 Az országgyűlés képviselőházának 169. ülése 1928 május 11-én, pénteken. rokkantadó többet fog hozni, mint amennyi a rokkantak ellátására okvetlenül szükséges, úgyhogy a dolgot akként képzeltek el, hogy az a többlet, amelyet ez az adó behoz, fordittatik az érem-pótdíjasok kielégítéséire. Megjegyzem, hogy ennek a rokkantellátási adóról szóló törvénynek a szövegezése szerint a bevételt a hadirokkantakra és egyéb hadi gondozottakra, valamint a vitézségi érempótdíjak megváltására kell fordítani. Ez tehát csak egyik módját jelenti az érempótdíj ások esetleges kielégitésének, mert ez csak a megváltásra nézve intézkedik, a megváltás azonban sohasem volt kötelezőleg elgondolva, hanem, az elgondolás az volt, hogy aki valorizációt kivan, annak valamilyen alapon valorizáltatik a havonta járó illetéke; aki azonban jobban szeretne egyszerre egy összeghez jutni, hogy azzal berendezkedhessek, vagy valamit elkezdhessen, az kérhette volna a megváltást egy összegben és ez megtörtént volna ebből a rokkantadéból. Sajnos, ugy alakultak a viszonyok, hogy mint minden téren, a rokkantellátás terén is az egyszer megállapított rokkantdíjak nagyon is kicsinek bizonyultak, azokat folyton emelni kellett, ellenben a rokkantellátási adó hozadéka nem emelkedett, nemhogy felesleg maradt volna tehát, hanem a befolyt adó tulaj donképen még a rokkantak ellátására sem volt elegendő. A kérdés rendezésének ez a jmódja tehát egyelőre mindenesetre dugába dőlt. Természetes, hogy ezt a kérdést napirenden fogjuk tartani, nem hagyjuk elaludni és igyekezni fogunk rajta minél előbb segíteni. Csak egy kis tévedésre kell rámutatnom. Egyik igen t. barátom ugyanis odavetett egy számot, azt hiszem 90.000 pengőt, amelyből szerinte az arany vitézségi érmeseket ki lehetne elégíteni. (Fráter Jenő: 96.000 pengőből!) Én semmiképen sem merném vállalni először is azt, hogy ilyen öszszegből tényleg kie légi the tnők ezeket, mert látjuk, hogy az összes előzetes számitások nem egyeznek meg, másodszor pedig nem merném vállalni, hogy egy kategóriával kezdjem akkor, amikor az összes többi kategóriákat még 10 vagy 15 évig kellene váratni, mert hiszen a kisezüst vitézségi érem tulajdonosainak egy évben — nem tudom — talán másfélmillió pengőt kellene fizetni. Várnunk kell tehát ebben a kérdésben is, amíg egy megfogható összeg állhat rendelkezésünkre erre a célra, amelyből az öszszes igényeket bizonyos mértékig ki tudjuk elégíteni. Ezt a mértéket azután, amelyet azonban mindenkire egyformán alkalmaznék, emeinők idővel, ha a pénzügyi lehetőségek erre megnyílnak. Nem vagyok barátja annak a megoldásnak, amelyet Szinyei Merse igen t. barátom javasolt, hogy tudniillik próbáljuk tőlük megváltani ezt az érempótdíjat egy szép, díszes okmánnyal. (Szilágyi Lajos: Nem is szabad!) Hiszen az okmányra a vitézségi éremmel kitüntetettnek szüksége nincsen, neki megvan az érme. Valahányszor mutatni akarja, hogy ő kicsoda, kitűzheti az érmét, gyermekei öröklik az érmet, az ott van és többet ér mint a legszebb okmány. Ellenben abszolúte nincsen kizárva az, hogyha valaki ma jelentkezik és azt mondja, hogy én inkább az okmányt szeretném, lemondok, és én megadom neki az okmányt, ellenben holnap azt fogja mondani, hogy kielégítették egy ilyen rongy papirossal, pedig neki járna havonta még mindig ennyi és ennyi. Az egyforma elbánás elvével sem egyeztethető ez össze. Én az általános, egyenlő rendezésnek volnék hive az egész vonalon. Egy szintén több oldalról felmerült kérdés az elveszett katonai házassági óvadékok valamilyen rendezése. Itt előre kell bocsátanom, hogy teljesen akceptálnom kell a pénzügyminister urnák azt az állandóan visszatérő figyelmeztetését, hogy valorizációról ne beszéljünk semmiféle vonalon. Tudatosan mondom, hogy ezt akceptálnom kell, mert a valorizáció kérdésének feltevése kifelé már olyan nehézségeket okozott az állam pénzügyi helyzetében, hogyha ezt a kérdést ilyen módon taglaljuk és ilyen módon tárgyaljuk, annak csak veszélyei lehetnek. Tehát erről nem is lehet itt szó. Itt arról volt szó, hogy karitatív segélyben fognak majd részesülni az appropriációs törvény egyik szakasza értelmében azok a tönkrement középosztálybeli egyének, akik hadikölcsönt jegyeztek, épen ugy, mint ahogy ebbe az árvapénzeket is belevették bizonyos mértékig, ebbe gondolta bevenni bizonyos mértékig a pénzügy minister ur a tiszti házassági óvadékok kérdését is. Ez ellen én — bevallom — tiltakoztam és megmondom, hogy milyen alapon. Abszolúte nem egyeztethető össze az én felfogásom szerint a tiszti etikával, hogy vagy a családja menjen könyörögni akár hivatalos helyre, akár privát egyénekhez, hogy: engem tessék ma tekintetbe venni és a másikat majd holnap. Ezeket az igényeket nem lehet egyszerre kielégíteni, ennek következtében valakire rá kell bízni, hogy a sorrendet és az érdemességet meghatározza. Ehelyett azonban igenis Ígéretem is van már a pénzügyminister úrtól arra nézve, hogy mihelyt a pénzügyi helyzet megengedi, — ami reméljük, hamarosan be fog következni — az ilyen tiszteknél, akik tényleg hadikölcsönökben, vagy állampapírokban tették volt le a házassági óvadékot, akiknél ez az óvadék vinkulálva volt, akiknek tehát nem is volt módjukban, hogy a veszteségtől szabaduljanak, az óvadékot valami másra átváltoztassák, tehát akik világosan az államnak rájuk gyakorolt ingerenciája folytán vesztették el vagyonukat, a családi pótlékok bizonyos lényegesen magasabb, összegben állapíttassanak meg (Élénk helyeslés a jobboldalon.) és igy ezek valamilyen pótlást kapjanak az elveszett óvadékért. Malasits igen t. képviselőtársam felvetette még az iparosok kérdését és azt kérte, hogy a honvédségnél alkalmazott iparosok privát munkát ne végezhessenek. (Malasits Géza: Ugy van!) Ezt eddigelé lehetetlen volt keresztülvinni, mégpedig azért, mert a honvédség kicsi létszámánál fogva és azért, mert nem tudta a teljes létszámát valóságos emberekben megkapni, ahhoz a kisegitő eszközhöz folyamodott, hogy iparosoknak nem katonákat alkalmazott — ahogy ezt tulajdonképen előirja a szabályzat, hogy legyen minden alosztálynál egy szabó, egy cipész, stb. — hanem, hogy embert takarítson meg, hogy tényleg minden ember, akit katonának kapott, katona legyen, mégpedig fegyveres katona, polgári mesterembereket alkalmazott ezeken a mesteremberi helyeken. Ha én egy polgári mesterembert bizonyos kölcsönös megállapodás alapján bizonyos szolgálatokra alkalmazok és azért megfizetem, nem követelhetem ettől a polgárig mesterembertől, hogy amikor kimegy a kaszárnyából és hazamegy a lakására, más embereknek ipari munkát ne végezzen. Ez azt hiszem, épen olyan, vagy még sokkal indokolatlanabb beavatkozás volna az illető iparos szabadságába, kereseti lehetősé-