Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-169
&28 r Az országgyűlés képviselőházának tenyésztő bizottmány elnökének lenni. Az ezredparancsnok ur felhivására összehoztam két helyen nagyobb lóvásárt, rengeteg ló volt ott, de alig tudtak valamit megvenni azért, mert akkor csak tisztilovat lehetett vásárolni. Ezáltal a lótenyésztők bizalma elvész és egész jogosultan mondják, hogy kérem, nem veszi meg a mi hadseregünk annak ellenére, hogy elismeri, hogy nagyon jó a lovunk, majd eladjuk Oroszországnak, és fele áron eladják az oroszoknak. Ebből a lótenyésztésre óriási kár származik. Egységes, állandó pótlovazó bizottságokat kell alakitani, amelyek ugyanabban a körletben egyidejűleg megveszik a lovassági hátaslovat, a tüzérségi lovat és a tisztilovat. Akkor azután a honvédség csakugyan az egész országból a legjobb lovakat fogja megkapni és egyik tényező sem fog azáltal megbüntettetni, hogy véletlenül nem abban a körzetben van, ahol épen hátas- vagy tüzérlovat keresnek. Mély tisztelettel kérem a minister urat, hogy tőlem, mint régi lovasembertől, mint lótenyésztőtől és lótenyésztőbizottmányi elnöktől, akceptálja és hajtsa végre ezt az indítványt. A költságvetést elfogadom. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon. Szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Feliratkozva nincs senki! Elnök: Ha szólni senki nem kivan, a vitat bezárom. A minister ur kivan szólni. Gr. Csáky Károly honvédelmi minister: T. Képviselőház! Méltóztassanak eltekinteni attól, hogy összefüggő expozét adjak, mert hiszen, mint már a múlt évben a budget tágyalása alkalmával mondottam, sajnos, abban a helyzetben vagyunk a honvédelmi tárcával, hogy lényegbevágó nagyobb változás egyik évről a másikra nem történhetik a tárca körében, minthogy a trianoni szerződés által kezünk-lábunk megvan kötve. Ami kisebb, lényegtelen változásokat tudtunk eszközölni, haladásokat behozni, azt az igen t. előadó ur igen szépen, világosan és pregnánsan kifejtette, (Ugy van! a jobboldalon.) úgyhogy nem szükséges ezekre a dolgokra visszatérnem. Méltóztassanak tehát megengedni, hogy egyes felvetett kérdésekkel foglalkozzam, azokra nézve felvilágosítást adjak, álláspontomat megmagyarázzam és azután a végén a nagy elvi kérdésekre térjek ki, amelyeket egyes urak felvetettek. A részletkérdések közt az első és kétségtelenül legfontosabb, amelyre majdnem minden felszólaló képviselő ur beszédében visszatért, a tisztikar elégtelen fizetésének kérdése. (JJgy van! jobb felől.) Ezt kénytelen vagyok megtoldani még az altiszti kar helyzetével; hiszem is, hogy a képviselő urak is igy értették, csak egy gyűjtőnév alá foglalták a kettőt. Egyébiránt két álláspont alakult ki, amelyek részint a napisajtóban is kifejezésre jutottak. Az egyik álláspont az, hogy a katonai rangosztály száma megfelelvén a polgári fizetési osztály számának, ebből az következik, hogy a katonatisztek ma kisebb fizetést húznak, mint a polgári alkalmazottak, hasonló fizetési osztályban hasonló rangszámmal. A másik álláspont pedig az, hogy nem igy van a dolog, mert hiszen a katonai rangosztályszámokat a katonai igazgatás Önállóan és minden más közigazgatási hatóságtól függetlenül ezelőtt két vagy három évvel egy fokkal feljebb vitte, az összehasonlitási alap tehát a rangszámok és a fizetési osztályok között nem a mai számozás, hanem a korábbi, az az a háború előtti és háború utáni. Hogy ezt a fogalomzavart kissé tisztázzam, 9. ülésé 1928 május ll-én, péntekén. csak annyit mondhatok: a katonai rangosztály tényleg egészen más fogalom, mint a polgári fizetési osztály. A rangosztály nem a fizetéstől függ, hanem a foglalkozástól és a sarzsitól, — hogy magyarul beszéljek. Hogy a rangosztályszámokat megváltoztattuk, ez annak következménye volt, mert a régi nagy közös hadseregre számított különböző rendfokozataink voltak, amelyek a mi kicsiny honvédségünknél nem voltak valamennyien szükségesek és ennek következtében elhagyandók és törlendők voltak. Igy a vezérezredesi rendfokozatot töröltük és ennek következtében természetesen az utána következő összes rendfokozatok rangszámát eggyel feljebb kellett vinni. Ez azonban semmiféle összefüggésben nem volt a fizetéssel. A fizetést a legutóbbi rendezésnél 1925-ben ugy állapítottuk meg, hogy a háború előtti helyzetet állítottuk helyre abban a tekintetben, hogy mondjuk, a háború előtt megfelelő rangszám és fizetési fokozat-szám szerint a katonai rangszámban levő valamivel magasabb fizetést kapott, mint a polgári fizetési osztálybeli. A két csoport között helyreállítottuk a háború előtti viszonylatot. Megjegyzem azonban, hogy ez a háború előtti viszonylat sem volt tulajdonképen logikus és nem volt a szükségnek megfelelő, hanem bizonyos közösügyes, 50%-os kiegyezés volt. A helyzet tudniillik akkor az volt, hogy az osztrák polgári állami hivatalnokokat jobban fizették, mint a magyar állami hivatalnokokat a hasonló fokozatokban. A közös hadseregbeli tisztikarnál felmerült tehát a kérdés, hogyan fizessék őket: ugy, mint az osztrákokat? De akkor tiltakoztunk mi, mert sokkal jobban lettek volna fizetve, mint a mi magyar polgári tisztviselőink. Ha pedig a magyar fizetéseket vettük volna alapul, az ellen tiltakoztak volna az osztrák tisztek. A tisztikar fizetését tehát a kettő között állapították meg, hogy megfeleljen mind a két álláspontnak. Arra szeretném felkétrni az igen t. Házat, ne méltóztassék ilyen összehasonlításokba belemenni, hogy megfelel-e a rangszám a fizetési osztálynak, vagy nem felel-e meg, hogy megváltozott-e, vagy nem változott-e meg. Nem itt van a dolgok lényege. A dolgok lényege ott van, hogy minden embert aszerint kell fizetni, hogy milyen szolgálatot tesz az államnak, aszerint kell fizetni, hogy a követelményeknek, amelyeket vele szemben támasztunk, mindenféleképen meg tudjon felelni. Az pedig kétségtelen, be kell vallanunk, hogy a tisztikarnál és az altisztikarnál nem felel meg ezeknek a követelményeknek a mai fizetés. Megjegyzem, hogy ez nekem nem egyoldalú álláspontom és itt a pénzügyminister urat az elhangzott szemrehányásokkal szemben védelembe kell vennem, mert a pénzügyminister ur részéről mindig a legmesszebbmenő megértést tapasztalom a katonai kérdések iránt. De nem lehet, be kell látnunk, hogy nem lehet a pénzügyminister szempontjából ezen a téren másként, mint csak fokozatosan haladni, mert hiszen amúgy is olyan óriásiak az államháztartás terhei épen a személyi kiadások terén, hogy ezt ugrásszerűen egyik napról a másikra rendezni nem lehet. Hiszen csak egy adatot leszek bátor odavetni a saját költségvetésemből, — amelyet az urak mindegyike ellenőrizhet. A honvédelmi tárca költségvetésének nyugdíjtétele 41-5 millió pengő. (Szilágyi Lajos: Nyugdíjba kergették a fiatal, egészséges tiszteket!) Majd erre is felelek. (Szilágyi Lajos: Makkegészségesek!) A tényleg szolgálók jlletményei pedig kitesznek 46-5 millió pengőt. A
