Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-167

234 Az országgyűlés képviselőházának 167: ütése Í928 május 9-én, szerdán. vényhozás is nem jól van hangolva. (Rassay j Károly: Olyan társadalomban, ahol a jogot nem becsülik, nem lehet az ügyvédség iránt sem megbecsülés! — Jánossy Gábor: Kossuth Lajos is ügyvéd volt! — Rassay Károly: Ahol .megingott a jogtisztelet, ott nincs ügyvéd-tisztelet! Ez az igazság!) Az alperes a felperesre mindig haragudott s a végrehajtót sem nagyon szerették. Nem is ezt a hangulatot értem. Ügyvédellenes hangulatnak tekintem azt, amikor a társadalmat az ügyvédség iránti bizalmatlanságra akarják hangolni és amikor erős tendencia érvényesül az ügyvédi munka leértékelése irányában. (B. Podmaniçzky Endre: Mert nyúzzák a népet! Ez a baj! Sok az ügyvéd! — östör József: Hatezerji) Leszek bátor a számokat is ismertetni; épen Östör József t. képviselőtársam gyűjtötte össze őket. Méltóztassék elhinni, ez a világ egyik legnehezebb munkája. Nem az a nehéz, amit a fórumon méltóztatnak látni, hanem nehéz» amit nem méltóztatnak látni. Amikor valaki alacsonyabb intellektuális nivóju emberek ügyes-bajos dolgaival foglalkozik, sokszor azoknak gondolkozásmódját megkerülve kell jogait érvényesíteni, sokszor, amikor beleszakad az ideg és felbomlik az agy, addig, amíg valami apró cseprő dolgot kibogoz az ügyvéd; ez a nehéz munka, nem az, amit a perrendtartás előir, hogy hogyan kell bizonyítékokat előterjeszteni, felvenni, keresetet és előkészítő iratot beadni. Ez az ügyvédellenes hangulat tehát feltétlenül megvan és feltétlenül terjed. Mármost az a kérdés, hogy vájjon jogosult-e ez a hangulat, vagy annak valamiféle jogos alapja és indoka is van-e a társadalomban? Amikor ügyvédkérdésről és ügyvédekről esik szó. rendszerint hivatkozni szokás Deák Ferencre. Méltóztassanak megengedni, hogy én is hivatkozzam rá, talán egy kicsit szubjektivebb vonatkozásban, mint a t. Háznak némely más tagja. A vak sors néha méltatlanokat is kitüntet. Én Zala vármegye közönségének bizalmából szerencsés voltam azon a helyen ülni, ahonnan Deák Ferenc elindult a maga útjára, ahol pedig én közéleti szereplésemet befejeztem. (Rothenstein Mór: Jó, hogy tudjuk!) Ott áll egy szék a zalavármegyei fiskus hivatalában, amelyről azt tartják, hogy Deák Ferenc ült rajta; azóta nem ült rá senki, mert nem mert. Szemközt áll az Íróasztallal és amikor én gondolatok után kutatva rágtam a tollszárat, mindig azt képzeltem, hogy két bozontos, mord szemöldök alól két szúrós szem néz rám és kérdi, hogy Őszintén, igazán keresem-e az igazságot és merek-e bátor szóval élni. Deák Ferenc politikáját lehetett kritizálni, az ő politikai eredményeit, közjogi alkotásait tönkretehette egy világháború, egy monarchia felbomlása és az idő, de az ő karakterét és jogászi koponyájának egyenes és határozott irányát tisztelni kell minden magyar embernek és minden magyar jogásznak. Törhetetlenül hiszek abban, hogy az elődök a maguk hagyományait itthagyják és abban a poros szobában Deák Ferenc lelke és gondolata ottmaradt s engem arra tanított, hogy az igazságot, ha ugy gondolom, hogy igazság, minden körülmények között meg szabad mondanom és meg kell mondanom. Megmondom tehát, — habár ügyvéd vagyok én is — hogy ennek az ügyvédellenes hangulatnak igenis, valami alapja és valami jogosult- J J sága van. (Csontos Imre: így van! Semmi I sincs magától!) Méltóztassanak megengedni, I hogy én itt minden bővebb indokolást elhagyjak és csak arra kérjem az igazságügyminister urat, hogy amikor majd ez a kérdés aktuálissá válik annyira, hogy az ügyvédségnek szerencsétlen helyzetét meg kell változtatni és javítani, méltóztassék gyakorlati embereket, vidéki embereket is meghallgatni, akik őszintén, nyíltan, becsületesen és bátran meg merik mondani a maguk véleményét. (Ugy van! Ugy van!) Hogy azonban azok a bizonyos tények, amelyek ezt a hangulatot keltik, szítják és ébren tartják, mindig gyakoribbak, ebben kétségtelenül része van a mai szerencsétlen gazdasági helyzetnek is. Ha az ügyvédség megfelelő helyzetbe kerül, ha meg tudja keresni a maga tisztes kenyerét, a legtisztességesebb és legpedánsabb munkával, akkor biztosan emelkedni fog újból; emelkedni fog arra a tekintélyre, amely tekintélyben állott akkor, amikor 1844ben Deák Ferenc az ügyvédségre vonatkozólag azokat az emlékezetes szavakat mondotta Zala vármegye közgyűlésében, amelyek a protokollumban benne vannak. (Halljuk!) Nem citálom ezt azért, mert méltóztatnak mindannyian tudni, hogy Deák Ferencnek az ügyvédi funkcióról milyen emelkedett, tiszta és határozott véleménye volt. Deák Ferenc az ügyvédet az igazságszolgáltatás nélkülözhetetlen faktorának tartotta, valaminthogy az is, merthiszen az emberi gyarlósággal, elfogultsággal és tökéletlenséggel szemben ma még mást, mint az ügyfélegyenlőséget és a kontradiktorius eljárást feltalálni nem tudtak, tehát az ügyvéd feltétlenül szükséges tényezője az igazságszolgáltatásnak és feltótlenül szükséges akkor, amikor jogelvek érvényesítéséről van szó, hogy ott álljon a bíróság előtt és néha-néha a bírósággal szemben. Az a kérdés most már, lehet-e és kell-e az ügyvédségen segíteni ? Az világos előttem, hogy Magyarországnak el kell tairtainiiiai a megfelelő számú ügyvédet, mert nélkülözhetetlen eleme a' magyar társadalmi életnek, s érdemei vannak nemcsak kulturális, hanem politikai és különösen alkotmányjogi téren is. Bármenynyire is tisztelem is azonban a szabadügyvédség elvét, én mégis csak visszatérek mindig arra a gondolatra, hogy csak a zártszámmal lehet véglegesen segíteni. Az ügyvédség a munkaalkalmak szaporítását kéri. Mikor elszaporodtak Magyarországon az orvosok és a népjóléti minister ur elhelyezett vidékre annyi ezer orvost, vájjon rá lehet-e parancsolni arra a vidéki publikumra, vagy akárkire, hogy legyen beteg és menjen gyógyíttatni magát az orvoshoz, hogy az orvos kenyeret kereshessen? Vájjon rá lehet-e parancsolni valakire, hogy legyen több per azért, hogy az ügyvédek éljenek? A peres térről tehát vonatkozzunk el t. képviselőtársaim. Van perenkivüli tér is, ahol az ügyvédség igen lisztes keresethez jut. Mert a perek szaporítása, azt hiszem, senkinek sem célja és érdeke. Egy másik kérdés az, amit a vidéki kamarák állandóan feszegetnek, hogy perenkivüli téren az ügyvédség keresethez jusson és megfelelő munkakört kaphasson. Ez az úgynevezett okirati kényszer. Ezzel a kérdéssel is foglalkozik, ugy tudom, a minásteriium, sőt ugy tudom, hogy a törvényjavaslat már be is van nyújtva. Én ettől sem várok feltétlenül eredményt, mert hiszen ez a fővárosi ügyvédeken segíteni egyáltalában nem segít. A vidéki ügyvédeken talán segítene valamit, azonban el-