Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

Í4Ö Àz országgyűlés képviselőházának Erről a kérdésről nagyon sokat beszélhetnék, főleg külföldi vonatkozásban, és főleg ismertethetném, hogy egyes államokban hány tanszéket szerveztek e szakra. Mert ez, a szak — mint már, mondottam —, nemcsak különleges, hanem különlegességében még sokféleképen tagozódik. Ha jól tudom, az egyetemi közgazdaság tudományi karon a biztositási matematikát rokon tudománytárgy körében előadják, amelyre azonban a legkevésbé van szükség. Ugyanis egy középiskolát végzett fiatalember, akinek érzéke van a matematika iránt, a legkönnyebben éppen a, biztositási matematikát tudja megtanulni magánszorgalomból. Nem is folytatom tovább indokolásomat, mert meg f vagyok győződve arról, hogy az általam vázlatosan előadottak után nem zárkózhatik el az igen tisztelt minister ur az elől, hogy a biztositási tanszék szükségessége indokából a legsürgősebben megkezdje a tárgyalásokat a biztositási tanszék rendszeresítése iránt, és hogy a tárgyalásokat ugy vigye, hogy a tanszéket már az 1928/29. tanévben betölthesse. Bizom abban, hogy az igen t. minister ur nem veszi felszólalásomat olyan kritikának, amelylyel gáncsoskodni akarok. Hiszen voltaképen nem is a minister úrra tartozik e tanszék megszervezésének kezdeményezése. Én .tisztán közérdekből hoztam ide ezt a kérdést, mindenféle személyi vonatkozástól mentesen, azért, mert látom, hogy a biztosítással most már egész közgazdasági életünk át van szőve. Ezért a biztosítási f tanszéknek megszervezését sürgősnek kell Ítélnünk. Nincs is kétségem, hogy határozati javaslatomat, amelyet szószerinti szövegében leszek bátor felolvasni, ugy a minister ur, mint a t. Ház magáévá teszi. (Olvassa): „Határozati javaslat. Utasítsa a t. Ház a vallás- és közoktatásügyi minister urat, hogy a budapesti egyetem közgazdaságtudományi karán a lehető legsürgősebben gondoskodjék a biztositási szak tanszékének megszervezéséről és betöltéséről". Kérem határozati javaslatom elfogadását. (Helyeslés balfelől.) Elnök: Szólásra következik? Szabó Zoltán jegyző: Kocsán Károly! Kocsán Károly: T. Képviselőház! Arra, hogy a magyar nemzet jövője milyen kultúrpolitikát kivám, a kutuszminister ur mai nagyszabású beszédében megadta a feleletet. Ez a beszéd felölelte azt a multat, amely az ő nevéhez fűződik és megjelölte azokat a nagy feladatokat, amelyeket a magyar kultúra érdekében a közeljövőben meg kell oldani. Mi ennek a nagyszerű programmnak, illetve már részben befejezett és folyamatban lévő munkának hatása alatt vagyunk. Nemcsak a minister ur mái beszédéből konstatáljuk ezt a munkát, hanem hétköznapi megfigyeléseinkben is látják, hogy ennek az országnak elhanyagolt sivár területein egymás után épülnek, — ugy, ahogyan szükséges, — a kultúrának kunyhói, kis házai, várai és palotái, amelyekből összetevődik az a nagy munka, amely a magyar feltámadást van hivatva szolgálni. A kultuszminister ur és a többi minister ür is, akiknek tárcáját már letárgyaltuk, mind elmondották a maguk reszortjában azokat a tenmivjalókat, amelyeket nagyon szükségeseknek tartanak. Méltóztassanak azonban megengedni, hogy ugy a mai expozéban, mint az eddig elhangzott beszédekben is konstatáljunk egy olyan hiányt, amelynek betöltése iránt mjndaaok, akik a magyar életnek, kultúrának, 166. ülése 1928 május i-ên

} péntekéïU közgazdasági, igazságügyi, vagy közigazgatási életnek dolgozói és munkásai, igen nagy várakozással vannak. Előttem egy-két képviselőtársam érintette, hogy azok számára, akik végeredményében végrehajtják, mint hajszálgyökerek átvezetik ezeket a nagy gondolatokat a legalsóbb rétegek lelkületébe, gondoskodni kell olyan tisztességes dotációról és megélhetésről, amely legalább a létminimumot biztosítja. Ha mi ezeknek a nagy kötelességeknek munkásait meg akarjuk nyugtatni, foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel annak dacára, hogy a pénzügyek őre és kincstárnoka az elmúlt év november havában, amikor a magyar állam igen szerény öszszeget Juttatott munkásai, hivatalnokai számára, egyúttal igen szigorú intést és figyelmeztetést is intézett hozzájuk, hogy most már belátható időn belül ne várjanak semmiféle javítást. Minden szigorú minis téri szó ellenére azonban az élet egészen más, az élet nem hajlik meg még _a legtekintélyesebb kijelentések előtt sem,, mert az a maga tempójában halad előre. Sajnálatosan azt kell konstatálni, hogy gazdasági életünk nem olyan stabil és nem olyan javuló, hogy önmaga belső erejének kifejlesztésével tudná a helyzetet javítani, hanem ellenkezőleg, az indexszámok kérlelhetetlen erejével tudjuk bizonyítani, hogy hónapról-hó napra, évnegyedről-évnegyedre a drágaság ugy emelkedik, hogy amikor az időnkint odavetett kis százalékos fizetésjavitásokat az érdekeltek megkapják, azokat a gazdasági életnek eme molochja már fel is emésztette. Ha tehát azt akarjuk minden vonalon, hogy azok a nagyon szép és hatalmas eszmék a nemzet vérévé, húsává és csontjává váljanak, hogy azokból az eszmékből és ideákból kézzelfogható, boldogító, eredményeket teremtő valóság lehessen, akkor, feltétlenül meg kell hallgatni eme dolgozók szívdobogását, ma már szerény és alázatos kérésüket és az államháztartásnak megtakarított, vagy félretett, vagy bármi utón megszerzett feleslegéből adni kell nekik, hogy legalább a minimális igényeket ki tudják elégíteni. Én tehát nem; is vagyok r és nem is leszek ünneprontó, ha a kultusztárca tárgyalásával kapcsolatban a minister úron keresztül a pénzügyminister úrhoz címezve, — mert hiszen az ő kezében van a kassza kulcsa — kötelességemnek tartom széles tanügyi rétegek érdekében röviden összefoglalva, konkrét formában is előterjeszteni azokat a kívánságokat, amelyeket részint egy nagy fizetésrendezés keretében, de részint magában a kultusztárca keretében is időről-időre teljesíteni kell, egyszer tökéletesen kell megoldani, hogy ez az óriási nagy testület, amelyre a minister ur számadatai és megállapítása szerint a nemzetnek egynegyedrésze van bizva, teljes odaadással és lélekkel szolgálhassa a maga hivatását. A minister ur beszéde a kultúrának legalsóbb rétegétől a legmagasabbig minden területre kiterjeszkedett. Én itt csak pár területnek kérdését akarom röviden szóvátenni. Már az elmúlt napokban a népjóléti tárca keretében is egészségügyi vonatkozásban felmerült az az igen nagy kivánság, hogy a kultúrának legalsóbb területén, a három-hat éves, gyermekek számára szervezett intézmények fejlesztessenek, mert ezekben a legnagyobb hiány van. Az ovo;dának fejlesztése, amely 100 éves iesz, yjalahogy elmaradt a haladás országútján messze a hátunk mögött. Ha azt tekintjük, hogy a statisztika azt mutatja, hogy a halálozási arányszám épen itt ezekben a kisebb életkorokban a » legnagyobb, akkor ezt összefüggésbe hozzuk