Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

Äz országgyűlés képviselőházának 16 zésről van szó, a politikában azonban mienk a .iog. Az alsóház munkáját nem engedjük, hogy a felsőház megakadályozza. (Kuna P. András: Az élet megtanított rá.) Igenis, mi vagyunk a reprezentánsai a magyar életnek, s a múltból csak annyit akarunk átvenni, amennyi a jelen fenmaradásához szükséges. Mi az egészséges magyar közszellemnek vagyunk reprezentánsai és a mikor a magyar faj kultúrájáról van szó, akkor első sorban mi, a magyar faj reprezentánsai akarunk ehhez a kérdéshez hozzászólni. (Helyeslés.) Én a magam részéről is helyeslem, hogy kultúrpolitikánkat a helyes és széleskörű népnevelésre alapits.uk

. Ameddig a magyar népnevelés kérdése megoldva nincs, a magayr kultúra kérdése is elintézetlen. Szükséges azonban az, hogy a magyar kultúrának a népnevelésben résztvevő napszámosainak, a tanítóságnak kérdésével alaposan foglalkozzunk. Én sokat éltem- Horvátországban és ott közelről láttam a tanítóság szerepét és munkálkodását. Nagyon jól ismerem a jugoszláv problémát; ott azt látom, hogy a mi tanítóságunkhoz viszonyítva az ottani tanítóságnak predomináns szerepe van. Becézgetik a tanítókat, mert a nemzet igazi napszámosaiként kezelik^ őket. És én is azt állítom: az a társadalmi réteg, amely a népmilliókat neveli és amely arra van hivatva, hogy a nemzet érdekeinek szemelőtt tartásával nevelje a népet, a legmesszebbmenő támogatást várhatja. (Ugy van! Ugy van!) Igényelheti, mert éhező tanítók nyolc gyermekes atyák, akik tudják, hogy gyermeküknek nincs betevő falatja sem, nem lehetnek pedagógusok. Hogy valaki nevelni tudjon, annak teljes lelki egyensúlyra van szüksége. (Tetszés.) Teljes lelki egyensúlyt pedig csak olyantól lehet várni, aki a maga anyagi életében is megtalálja azt, amire intelligenciájánál és hivatásánál fogva jogot formál. Nem beszélek hosszasan erről a kérdésről. Igenis a tanítóság nívójának emelése akár azáltal, hogy akadémikus műveltséget adunk neki, akár azáltal, hogy társadalmi pozícióját emeljük gazdasági intézkedések révén, akár azáltal, hogy valamilyen más olyan intézkedéseket teszünk folyamatba, amelyek a tanítóság predomináns szerepét szemléltetik mindenki előtt, ezt helyesnek tartom, és nem lesz elég pénz, amelyet a magam részéről meg nem szavaznék ezen cél érdekében. (Helyeslés.) Az egyetemi kérdésben, amelyről Petrovácz igen t. barátom említést tett, teljes mértékben csatlakozom felfogásához. A baloldal, különösen nem a fajmagyar része a baloldalnak (Esztergályos János: Mi az, hogy nem fajmagyar

1

? — Derültség. — Kócsán Károly: Van olyan is!) — mi szomszédok nem veszünk össze egymással (Derültség) ~ nagyon örült a minister ur ama kijelentésének, hogy esetleg felfüggesztik az egyetemi autonómiát. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Én nem vagyok kormánypárti, sem kormánytámogató, nyíltan fogok tehát beszélni. Körülbelül a következőkép rekonstruálom a baloldali agyak délelőtti munkáját. Röviden azt mondják: íme, a kultuszminister ur kilátásba helyezi azt, hogy ha a numerus clausus kérdésében incidensek jelentkeznének, ha egy más esetből kifolyólag incidensek mutatkoznának, ezeket a tanárokat azonnal el fogja csapni. Gondolok például Méhely Lajos igen t. barátomra, vagy Szily Kálmán igen t. barátomra, azokra a keresztény tanárokra, akik 5. ülése 1928 május 4-én, pénteken. Í3Í tanári kötelességeiket, — ahogy én tudom —, 100% -ig teljesitik, de akik arról az oldalról nem nagy szimpátiával találkoznak, amit a magam részéről nemi is csodálok. Teljesen csatlakozom tehát Petrovácz igen t. barátom fejtegetéseihez és arra kérem a minister urat, — nehogy ez nyugtalanságnak legyen okozója —, legyen szives a részletes vita bevezetésekor, egynéhány megnyugtató mondatot mondani, mert félek attól, hogy félremagyarázzák a minister ur szavait. Előre figyelmeztetem az igen t. Házat a holnapi sajtóra, amelyben „A jobboldal teljes letörése az egyetemen", vagy „Vége a fajvédőknek és a fajbiológia! előadásoknak" címen tudósítások fognak megjelenni, holott ezek tudományos előadások, amelyeknek igazságait mi politikusok ugy sem tudjuk megdönteni. Igen erős harc folyik a leventeintézménynyel és a Collegium Hungaricumokkal szemben, nem tudom miért. Azaz, hogy ezt is tudom, de nem interpretálom mások felfogását. Én a Collegium Hungaricum intézményét elsőrendű intézménynek tartom. Helyeslem azt a tendenciát — s ezt a Házban már; többször elmondottam —, hogy az idegenbe elkerült magyar ne asszimilálódjék és ott Parisban ne legyen franciává, Londonban angollá, Németországban ne legyen porosszá (Malasits Géza: Alldeutsch-csá!) és Alldeutsch-csá se legyen, hanem maradjon magyar és naponta egyszer emlékezzék arra, hogy egy csonka nemzetnek a fia, amely nemzetnek egészen más sajátságai vannak, mint annak a nemzetnek, amelynek körében végzi tanulmányait. Nagyon helyeslem, hogy magyar miliőt és magyar nevelőt méltóztatott adni annak az ifjúságnak, mert ezek naponta fogják figyelmeztetni kötelességeikre a nemzettel szemben. Én emlékezem épen a forradalmi időkből, hogy az u. n. külföldön járt magyarok, franciául tudó magyarok, amikor Belgrádba elsétáltak deputációba, nem tudtak franciául, de magyarságukból teljesen kivetkőztek Parisban. Az ilyenek tudhatnak németül is, de a magyarsághoz semmi közük nincsen. Ezt az intézményt tehát helyeslem és fentartandónak tartom. Csak azt mondom, hogy a kultuszminister ur talán a közgazdasági egyetemen keresztül foglalkozzék azzal a politikai koncepcióval, amelyről előbb beszéltem. Nem elég, ha a magyar intelligencia, amely itt Keleten egy exponált nemzetnek a tagja, tudja Anglia, Franciaország és a nyugati nagy nemzetek nyelvét, de foglalkozzék más nyelvekkel is. Milyen másképen lehet beszélni egy szerb emberrel, ha szerbül megszólítjuk; milyen nagyszerű visszhangot talál a bolgár, szó a bolgárok között Szófiában. Amikor egész gyáriparunk és egész gazdasági életünk tendenciája déli irányba, Szaloniki és Konstantinápoly felé terelődik, akkor azt tartom, hogy a magyar kultuszminister urnák törődnie kell azokkal a kérdésekkel, amelyeket felvetettem és amelyeket röviden abban foglalhatok össze, hogy tessék balkáni nyelveket is tanítani. Tegnap beszéltem egy szerb egyetemi tanárral. Ö nem tudta, hogy én szerbül beszélek és mikor búcsúzás közben az ő magyar dikciójára szerbül válaszoltam, újra leült és egészen más hangon tárgyalt velem. A balkáni népek sajátossága, hogy nagyon zárkózottak és e zárkozottságuknak gyűrűjét csak saját nyelvükkel lehet áttörni. Tessék tehát ezzel a kérdéssel is foglalkozni, annál is inkább, mert ' hiszen itt állandóan hallunk nemzetiségi prob-