Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

"Az országgyűlés képviselőházának 165. ülése 1928 május 4-én, pénteken. 121 veheti a versenyt a hivatásos paragrafus-őrök­kel is; azonkívül a mindennapi élettel való szoros kapcsolatulk révén is elfogultságuk ki­sebb, mint azoké, akik elé csak a társadalom elesettjei, önkéntelen vagy tudatos vétkesei, a paragrafusokba boti ók, a hivatásos pereskedők kerülnek, akik tehát a társadalmat ugysztóilván torzító szemüvegen keresztül nézük és sokszor a maguk mesterségébe belefásulnak, főleg, ha az csak szerep és nem hivatás, — osak kenyér­kereset és biztosított öregség és nem az életnek szivvel dolgozó orvosai, akik tehát sokszor netm vehetik fel objektivitás és józan áttekin­tés dolgában ezeknelk a suszteroknak, snájde­roknak és grájzlereknek gyülekezetével a ver­senyt. Azonfelül azt senn kell elfelejtenünk, hogy azok az^ állampogárok, akik diploma nél­kül bekerülnének nálunlk az esküdtszék intéz­ményébe, a forgalmiadó-ellenőr, finánc, trafik-, italmérési engedély és egyéb politikai megkö­töttség ellenére is független emberek, mig a hivatásos jogászi, az ügyész a mai politikai helyzetben ezerféle szállal van a kormányzat­hoz hozzákötve. Mindezeknél fogva a diploma felsőbbsége, a diploma gőgje inkább arra töre­kedjék, hogy népoktatásunlk minél sürgőseb­ben, minél alaposabban és minél szélesebb nép­rétegekre kiterjedően megreformáltassék. Ezek után népoktatásun'k fegyelmi rend­szeréről kivánok néhány szót szólni. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) A népoktatás, az oktatás szelleméről az elmúlt évek költség­vetései folyamán részletesen szóltam, és meg­állapíthatjuk ma, hogy ezen a téren javulásról nem beszélhetünk, ami magától értetődő és ter­mészetes is, hiszen a kormányzat a népoktatás terén is csak a maga lényegét tükröztetheti vissza az iskolában, és igy az én kifogásaim az oktatás szellemével szemben, a tantervvel szemben csak ak'kor találhatnának megértésre és orvoslásra, ha ennek a rendszernek anti­demokratikus iránya megszűnnék. És mivel ez lehetetlen ma, s mivel lehetetlen, hogy ez a kormány a maga lényegével ellenkező o'ktatási szellemet honositson meg. tehát csak akkor kö­vetkezhetnék be az én kifogásaimnak orvos­lása, ha ezt a rendszert komoly demokráciával átitatott, ennek a demokráciának értelmében cselekvő rendszer váltaná fel. Ezt pedig a mai körülmények között elvárnunk nagyon nehéz, mert amig az általános, egyenlő és titkos vá­lasztójog és ezzel együtt egy tiszta választás nem hoz friss levegőt a magyar parlamentariz­musba, addig erről, sajnálatosan, szó sem lehet. A kultusztárcához tartozik ezzel kapcsolatosan az a megjegyzés is, hogy a mesterségesen isko­látlanságban tartott magyar néptől (TJgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) mindeddig meg­tagadták a politikai érettséget, tehát azt a kri­tériumot, amely a politikai jogosultsághoz szükséges, és igy önmaguknak szolgáltatnak okot ahhoz az ürügyhöz, amelybe kapaszkodik a reakció, hogy további uralmát megtartsa. Igy tehát általánosságban az oktatásnak — nem csupán a népiskolákra kiterjedően — fegyelmi rendszeréről kivánok néhány szót mon­dani, az utóbbi néhány esztendő helyzetét flgyelembe véve. Az utóbbi években a háború utáni esemé­nyeket a tekintélyek lerombolásával igyekez­tek magyarázni. Nem a háború okait, nem a háború előtt és a háború alatt a nép ellen el­követett számtalan visszaélést kutatták, hanem a meglazult tekintélytisztelet címén uj Gessler­kalapokat állitottak fel, amelyek előtt fog­csikorgatva bár, de mindenkinek kalapot kel­lett emelnie. Az természetes, hogy ez a tekin­télytisztelet, amelyet, nem az észnek és a szív­nek kiválóságára építenek:, hanem amely a ki­nevezésnek, a szerencsés stréberkedésnek, a szamárlétrának, vagy ezentúl a születésnek és vagyonnak kiváltságait akarja megkülönböz­tetett elbánásban részesíteni, ez a tekintély­tisztelet csak kényszeritéssel sikerül s az egyet­len szerencsés eredménye az ilyen kikényszeri­tett tekintélyimádatnak az, hogy az agyag­bálványok a demokrácia első szabad fuvalla­tára cserepeikre törnék össze. Az iskolában is a gyermek a maga ösztönös megérzéseivel disztingvál, és az az ujitás például, amely ennek a kurzusnak első esztendeiben a háború alatt és a háborút megelőző évtizedekben szo­kásos, tanítványt és oktatót egybefüző és bi­zalmat keltő »néni« megszólitás helyébe a leány­iskolában a »tanárnő úrnő« nyakatekert, rideg, magyartalan, bizalmat ölő, kellemetlen és bántó distanciát teremtő megszólítást ültette, min­denre alkalmas, csak arra nem, hogy tekin­télytiszteletet fejlesszen a gyermekek közt. (Rothenstein Mór: A nádpálca!) Ehhez tartozik a tekintélyfejlesztésnek, a fegyelmezésnek az a módja, amely szintén az utolsó időben erőtelje­sen lábrakapott. Az ugyanis, hogy az úgyneve­zett tízperces óraközi szünetekben nem enge­dik meg a gyermekeknek a lármát, a gyermek­test kinyujtózását, az ilyenkor szokásos ugrá­lást, zajongást, az iskola csendjére és rend­jére váló tekintettel. Vannak iskolák, ahol az óraközi szünetek­ben a gyermekek párba állítva az iskola udva­rán, körsétát csinálnak, ami eddig csak a Mar­kó-utcában, Vácon és az egyéb letartóztatási intézetekben volt szokásos, (Ügy van! a szélső­baloldalon.) ami természetesen valóságos börtön­jellegüvé teszi a gyermek számára azt az isko­lát, ahol tulajdonképen második otthonát kel­lene, hogy megtalálja. Ennek azonban egy sú­lyos következménye van, az. hogy a tempera­mentum, a kétségtelenül szükséges és el neim fojtható indulatmennyiség, amely a gyermek­ben fölös módon is van —i és az volna a sze­rencsétlenség, ha hiányoznék belőle, — (TJgy van! a szélsőbáloldalon.) az a temperamentum, az a fölös indulatmennyiség elfojtatik. (Farkas István: Rabszolgákat nevelnek belőlük! Erre van itt szükség!) és más alkalommal tör ki be­lőle, olyankor, amikor sem a szülő, sem 1 1 az oktató nem ellenőrizheti ezt az indul a tikitörést, a temperamentumnak ezt a szabadjára bocsátá­sát. Lehet, hogy ennek a rendszernek az az eredménye, hogy az iskola csendje, rendje, fegyelme nagyszerűen meg van védve, lehet, hogy ilyen módon lehetséges a gyermekből csendes és a sarokban ülő elkeseredett, úgy­nevezett jó gyermeket faragni, (Farkas István: Alattomos jezsuitát lehet belőle nevelni, de önérzetes embert nem lehet!) de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a modern pedagógia ezt a módszert a legélesebben elitéli. és az ideg­orvos a későbbi életkorban jelentkező különféle aberrációk csiráit ebben a módszerben keresi és találja is meg. A másik, amire rá kell mutatnom, — itt már nem általánositásképen — az, hogy az oktató­személyzet közt az iskolában újból, elszórtan ugyan, de mégis felüti a fejét a testi fenyíték. a körmös, a vonalzóval való hadonászásnak szép szokása. Már néhány esetben közvetlenül az illetékesek utján elintéztünk ilyen visszás­ságokat, mégis szükségesnek találjuk, hogy erről a helyről is megmondjuk, hogy a verést sem fegyelemtartásra, sem a tekintélytisztelet emelésére alkalmasnak nem tartjuk. Azt az

Next

/
Thumbnails
Contents