Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

106 Az országgyűlés képviselőházának gassak — amennyiben ezt időm, mint aktiv ministernek megengedte — Kossuth Lajos műveiben és ott egy helyre találtam, amely engem megragadott, valósággal fascinait. Kossuth Lajos ugyanis Schwarcz Gyulához intézett levelében, amely Kossuth Válogatott Munkáinak 190-ik oldalán van kiadva, ezt irja (olvassa): »Nemzeti létünk csak az által biztositható, ha a súly, amelyet a szám, az életrevalóság, a históriai állás nyújt, a közművelődés súlya által hatályosabbá tétetik. Teljesen meg vagyok győződve, hogyha a Közép- és Alduna etnográfiai rendszerében nem sietünk nemzetünk számára kultúrai tekintetben a primus inter pares szerepét biztosítani, vagy épen túlszárnyaltatni engedjük magunkat, veszve vagyunk«. Azt méltóztatik tudni, hogy Széchenyinek talán még fokozottabb mértékben ugyanez volt a politikai programmja. legalább is többet hangsúlyozta cikkeiben és beszédeiben. Ha tehát a reformkornak két olyan ellentétes pártállásu hatalmas, nagy egyéniség.] mint amilyen Kossuth és Széchenyi volt, teljesen egyetértettek abban, amit egyesek idétlenkedve, gúnyolódva kulturfölény-programmnak neveznek, (Mozgás a szélsőbaloldalon.) bátran megállapíthatom azt, hogy ez nem uj dolog, amint a tudatlanok mondják, hanem a reformkornak szent hagyatéka, ez Széchenyinek és Kossuthnak egybehangzó szent hagyatéka, amelyet a magyar nemzetnek egy másik kora, a kiegyezés kora meg is valósitott. A kiegyezés kora óta bennünket környező országok előtt és felett mi tényleg bizonyos előnnyel bírunk, amelyet lehet kulturfölénynek vagy hosszadalmasabban közművelődési elsőbbségnek, előbbrevalóságnak nevezni, de ennek a programmnak a magvai már megvannak a magyar irodalmi ébredés nagy úttörőjénél, Bessenyeinél, megvannak Kazinczynál és egészen világosan kicsengenek, mint méltóztattak látni, Kossuthnál is. Itt tehát nem valami újságról van szó, hanem tradicionális magyar kulturfölényről, és jaj annak a kulturpolitikusnak, aki erről az útról le akarna térni. (Ugy van! XJgy van! jobbfelől.) Reischl Richárd nagyrabecsült barátom beszédében nem fukarkodott velem szemben az elismeréssel, de mégis a modern motorsportnak egy hasonlatával élt. Azt mondotta, hogy én nyolcvan kilométernyi sebességgel hajtok, már pedig a nemzet erői legfeljebb negyven kilométert bírnának meg, és hogy neki olyan értesülései vannak, hogy a ministerelnök ur az én tempómat — amint ő kifejezte magát — lassítani is óhajtaná. Ebben az egy tekintetben az én nagyrabecsült barátom tévedésben van. Gróf Bethlen István ezt a tempót soha sem lassította. Bár az én nagyrabecsült barátom. Bud János pénzügyminister ur, rendszerint megadta nekem azokat az összegeket, amelyekre szükségem volt, mégis ha egyik-másik tételt, amely tőlem megtagadtatott, lényegesnek tartottam, soha sem fordultam siker nélkül épen gróf Bethlen István úrhoz. (Éljenzés a .jobboldalon.) Ebben a tekintetben tehát az Ő információja jóhiszemű tévedés, de én nem is hiszem, hogy akadhatna magyar államférfiú, aki ezt a tempót lassítani akarná. Miért? Igen tisztelt uraim, ha a megszállott területek, a szukcessziós államok kultúrpolitikájáról beszélünk, bennünket magyar embereket mindig bizonyos szomorúság, hogy ne mondjam bizonyos keserűség fog el. Hiszen felhangzanak a panaszok, hogy azokkal a magyar iskolákkal odaát talán nagyobb keménységgel bánnak el, mint ahogy kellene. 165, ülése 1928 május 4-én, pénteken. (Ugy van! Ugy van!) Ez egy bizonyos fokig elhomályositja tekintetünket és hajlamossá tesz bennünket, magyar embereket a™*a, hogy odaát a viszonyokat általában talán bizonyos keménységgel Ítéljük meg. (Sándor Pál: Gazság, ami ott történik! — TJgy van! Ugy van! — Zaj. — Elnök csenget.) De ha ettől a keserűségtől, amely minden jó magyar ember lelkét eltölti, eltekintek, nem tagadom meg, hogy például Romániában Anghelescu elsőrangú szakember és azelőtt sem hunyhatok szemet, hogy a cseh és szerb kultuszministeriumban is egészen kiváló hivatalnokok ülnek, akik egészen céltudatosan — hiszen a budget-beszédekből, a budgettekből és azoknak indokolásából a legvilágosabban kitűnik, — arra törekszenek, hogy azt a kulturális előnyt, amellyel ma még a bennünket környező államok fölött birunk, szisztematikus, tervszerű munkával és nagy áldozatokkal behozzák, hogy bennünket utolérjenek. (Ugy van! Ugy van!) És itt folytatom Reischl Richard nagyrabecsült barátomnak a hasonlatát a gépkocsiról. (Halljuk! Halljuk!) A világtörténelem végzetes utján négy gépkocsi robog. Az egyik gyorsítja az ütemet, de a három másik gépkocsi utána jön és már harsonajelt ad, mert kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van irva: Románia. Szerbia és Csehország. (Mozgás.) Arra a kocsira pedig, amely gyorsit, az van irva: Magyarország. Kérdem, t. Ház, akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi a világtörténelem végzetes országútján mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon porfelhőbe borítva bennünket. (Ügy van! Taps a jobb- és a baloldalon.) Ha ezt akarják igen t. uraim ehhez más kocsivezetőt keressenek, (Élénk éljenzés és taps a jobb- és a baloldalon.) mert én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi ministere sohase leszek. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Én nem hozhatom fel a magam védelmére Trianont. A politikai Trianonba be kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel öinkéntes lenne. (Ugy van! Ugy van!) A kurucok é!s Görgey letette a fegyvert, mert túlerővel álltak szemben, de a pénzügyi helyzet feltétlenül nem követeli meg tőlünk, hogy letegyük a fegyvert. Kétségtelen, hogy nagy áldozatokat kivan, de nem követeli meg feltétlenül a fegyverletételt. A kulturális fegyverletétel tehát önkéntes lenne. És kérdem, vállaljáik-e az urak a felelősséget azért, hogy a másik gépkocsi elrobogjon mielőttünk? Érre nézve méltóztassanak megengedni, hogy újból megismételjem azokat a klasszikus szavakat, amelyeket Kossuth Lajos mondott (olvassa): »Ha a Közép- és Alduna etnográfiai rendszerében nem sietünk nemzetünk számára kultúrai^ tekintetben a primus inter pares szerepét biztosítani, vagy épen túlszárnyaltatni engedjük magunkat, veszve vagyunk«. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) De nemcsak a külfölddel való ezek a relációk, ezek a viszonylagos körülmények szorítanak bennünket arra, hogy kultúrpolitikai télren cselekedjünk, hanem a hazai viszonyoknak abszolút analízise is. Óvodai törvényünket gróf Csáky Albin javaslatára 1891-ben szavazta meg a magyar töirvényhozás, amely a nem gondozott 3—6 éves gyermekek gondozóira nézve kötelezővé teszi, hogy őket az óvodába küldjék. Ennek — Isten segítségével — harminckét esztendeje. Azonkívül népoktatási törvényünk 1868-ban — Eötvös József törvénye — minden 6—12 éves gyermek szülőjét