Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.
Ülésnapok - 1927-162
Az országgyűlés képviselőházának 162. ülése 1928 május 1-én, kedden. 415 ezt maguk közt a gazdák között meg kell szervezni, hogy ezek azon az állásponton legyenek: »Segits magadom az Isten is megsegit!« és ne azt várják, hogy támogatni kell őket minden utón, módon. Ennek a vidéknek ma igen nagy baja, hogy elmarad a jószághaszon és méjg nagyobb baja az, hogy nincs trágyája. Az igen t. földmivelésügyi minister úr méltóztatott mondani, hogy műtrágyát bocsátott a gazdák rendelkezésére. Ez igen helyes, csakhoigy ez a mi vidékünkön nagyon kétes dolog. Méltóztatnak tudni, hegy ezen a homokos szentlőrinci vidéken — túlnyomólag rozsföldeken — nagyon bizonytalan a csapadék. Ha be is szórja az ember, nem tudja, kellőleg alkalmazi a műtrágyát, a szél is hordja, és ha nincs csapadék kellő időben, nem tud feloldódni, vagy talán akkor oldódik, amikor már csak gyomot termelj és nem szemet. De azért itt is szükséges a trágyázás, de mindig istállótrágyával. Akkor azután megvan a megfelelő értéke. Ezekre voltam bátor az igen t. minister úr figyelmét felhivni és nagyon kérem, hogy az Alföldön, ahol már megkezdte Hódmezővásárhelyen, folytassa tovább minél előbb, mert igen nagy szükség van a segitőkézre. Elnök: Szólásra következik 1 ? Fitz Arthur jegyző: Szuhányi Ferenc! Szuhányi Ferenc: T. Képviselőház! Mindenekelőtt legyen szabad néhány megjegyzést tennem a lótenyésztésre. A nagyobb gazdaságok részére a lótenyésztés ma már egyáltalában nem rentábilis, hiszen egy hároméves csikó felnevelési és gondozási költsége körülbelül 700 pengőt tesz ki akkor, amikor egy kész, jó használati ló forgalmi ára 3—400 pengő között mozog. Ennek következményekópen már ma is tapasztalhatjuk, hogy a nagyobb gazdaságok felosztják lótenyésztéseiket, kivéve talán azokat a gazdaságokat, amelyek^ luxuslovak tenyésztésével foglalkoznak. Ennélfogva a kisebb gazdaságokra hárul £iZ cl feladat, hogy használati lovakkal ellássák a közszükségletet, ezért fokozottabb mértékben és szigorúbban kell ügyelnünk a zugmének kizárására és még jobban kell gondoskodnunk arról, hogy ezek a kisebb gazdaságok a megfelelő jó méneket közel meg is kaphassák, hogy azután ennek a feladatuknak meg is tudjanak felelni. Eziekután áttérek felszólalásom tulajdonképeni tárgyára, a szarvasmarhatemyésziésre, különös tekintettel a magyar fajtákra. Tapasztaljuk. hogy a nyugati fajta szarvasmarha mindjobban tért hódit és mindjobban kiszoritja a magyar fajtát a tenyésztésből. Indokolt tehát felvetni azt a kérdést, miegérdemli-e a régi magyar fajta faja fenntartását, érdemes-e ennek a megvédése vagy pedig' nem érdemes és engedj ük-e azt pusztulná. Ennek a kérdésnek elbírálásánál semmiféle érzelmi momentum nem vezet engem, ennélfogva nem akarom emlegetni azt, hogy a miagyar fajtához bizonyos történelmi emlékek (Upy van! jobbfelöl.) és bizonyos kegyelet fűződik, amennyiben magyar őseink ezt a fajtát még Ázsia messzié pusztaságairól hozták magukkal. Ma nem azt a világot éljük, hogy ilyen kegyeleti, szentimentális és passziózó érzések után mehetnénk. Hiszen a közterhek olyan súlyosak, hogy egész berendezkedésünknek arra kell alapítva lennie: miniéi többet produkálni és csak olyan gazdasági ág'akat kultiválni, olyan miezőgazdasági termékeket termelni és olyan állatfajtákat tenyészteni, amelyeknek megvan a kellő prosperitása. Én a nyugati fajta szarvasmiarháinak iminKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. XI. den előnyét elismerem. Tudjuk azt, hogy gyoírsábiban fejlődiik, hizékonyaibtb, bőségesebben adja a tejet. Ezzel szemhen azonban a magyar fajta ellenállóbb, edzettebb, nem oly igényteljes, nem oly kényes és igavonásra sokkal alkalmasabb, amit bizonyít az is, hogy a tiszántúli vásárokra még a messze Dunántúlról! is eljönnek jármos jószágot beszerezni. Azt hiszem tehát, necm fogok ellenkezéssel találkozna akfcojr, amikor megállapítom azt, hogy mégis csak érdemes a magyar fajta tenyésztését fenntartani. (Ugy van! jobbfelöl.) Ha pedig lérdemtesi, akkor keresnünk kell a módokat, amelyek alkalmasak arra, bogy ezt a fajtát megvédjék a tönkremeneteltől. Én ezeket a módokat két irányban látom. Az egyik: megvédése a magyar fajtának az elfcorcsoso'dás veszedelmétől, azaz a faj tisztaságának fen tartása., a másik pedig: a minőségnek nemcsak nivótartása, hanem lehető emelése is. Az elkotresosodás veszedelme különösen azokon a vidékeken fenyegeti ia magyar fajtát, ahol már a nyugati mindjobban tért kezd foglalni. Igaz ugyan, hosy meg vannak állapítva azoik a vidékek, amelyek a magyar faj tenyésztésére hivatva vannak, de azért itt is tapasztaljuk, hogy a tarka tenyészapaálla.toknak engedélyezésié — mondjuk — már szokásossá válik. Ha ilyen községben, aiho! ugy tarka, mint magyar fajta szarvasmarha exisztál, végigmegyünk és találkozunk egy falusi csordával, látjuk, hogy az már sem nem nyugati, sem nem magyar, hanem felemás elkorcsosodott jószágokból áll. Én tehát itt is intézkedéseket látnék szükségeseknek, hogy ezeken a magyar tenyésztésű vidékeken tarka apaállatok csak nagyon kivételes, rendkívüli és igazán megokolt esetekben legyenek engedélyezhetők. Ami a minőségnek fenntartását és emelését illeti, természetszerűleg ez legfőképen az apaállatok minőségétől függ. Ezen a téren azt tapasztaljuk, hogy a gazdasági felügyelőségek és a [községi közbirtokosságok, legelőtársulatok között egy olyan hallgatólagos harcféle folyik az apaállatok beszerzésénél. Amikor jön a tenyészállatvizsgáló bizottság és mégbirálja a, községnek tenyészapaállatát, mégbirálja abból a szempontból, hogy hány évig volt már ott egy helyben, nehogy saját ivadékait fedezze, mégbirálja abból a szempontból, hogy nincs-e valami hibája és vájjon a tehénállománynak megfelel-e a meglévő apaállatok száma : amikor azután ez a bizottság elvégzi a munkáját, rendesen megindul a lótás-futás, a protekoiókeresés kezdve az alispántól egészen a ministériumig és bizony valljuk be, nagyon sok esetben a gazdasági felügyelőségek húzzák a rövidebbet. Én tehát ezen a téren is intézkedéseket látnék szükségeseknjek egyrészt abban az irányban, hogy csakugyan szigorúan megbiráljuk, hogy az apaállattenyésztőknél melyek azok az egyedek, amelyek t csakugyan alkalmasak tenyésztési célokra és minden selejtes apaállatot a legszigorúbb mértékkel mérve tenyésztésre alkalmasnak kell nyilvánítani, hogy azután a községek, amelyek apaállatot akarnak beszerezni, csakis a prima minőségű jó apaállatok között válogathassanak; másodsorban pedig a községeknél is igazságosan, de szigorúan meg kell állapitani, melyik a kiselejtezendő meglévő apaállat és meg kell állapítani egyúttal azt is, hogy abban a községben hány apaállat szükséges. Itt az is eszembe jut, hogy tapasztaltuk, a legelőigénylésekné], hogy mikor arról volt szó, 5§
