Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-154

Âz országgyűlés képviselőházának le mentessék és a magyarság faji, nemzeti léte biz­tositassék. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) A második gondolatra, amelyre Gömbös igen t, képviselőtársam az előbb célzott, hogy t. i. tár­sadalmi utón is segitségére kell mennünk testvé­reinknek, a következő a megjegyzésem : A társa­dalmi utón való segitséget illetőleg szomorúan látjuk, hogy pénzben pl. milyen keveset tehetünk. Hiszen amig az 1928-iki román költségvetésben 36 millió lei van felvéve a Görögországban, Al­bániában és Bulgáriában élő románság fentartá­sára és gondozására, addig nálunk még a hazai kisebbség céljaira fordított tétel is együttvéve igazán csekélység. Mellesleg megjegyzem még, hogy a román költségvetésnek ebből a 36 millió leiéből 13 millió lei nyiltan a román tanítók segé­lyezésére esik, a másik 13 millió pedig román kulturális célokra való. Ezt a támogatást azonban nemcsak anyagilag kell elgondolni. Elég ha idé­zem egy jeles történészünknek, Jancsónak sza­vait, akiről igazán nem lehet kétségbevonni, hogy az integritás gondolatáról nem mondott le, aki azt mondotta (Olvassa) : »Csak a kulturális inte­gritás talajában gyökerező magyar külpolitika lehet gyümölcsöző ma az idegen uralom alá jutott testvéreinknél. A magyar társadalom csak a faji integritás alapján állva teljesitheti kötelességét idegen impérium alá állitott véreivel szemben, mert csak az nyújt módot arra, hogy az idegen állam belügyeibe való beavatkozás nélkül segít­hessen kulturális és gazdasági helyzetén.« Nekünk tehát igenis ápolnunk kell ezt a tár­sadalmi, szellemi, kulturális integritást. Ez a második kötelességünk. A harmadik az, hogy itthon olyan kisebbségi politikát kell foly­tatnunk, amilyent mi kivánunk, hogy folytassa­nak azok az államok, amelyekben magyar véreink vannak. Olyan világos, hogy csak ezen az alapon lehet jóhiszemű és olyan politikát csinálni, amely hitelt érdemel, hogy ezt továbbmagyaráznom nem ^s kell. Az a meggyőződésem, hogy ez a kisebb­ségi politika, amelyről szólok, az egyetlen hasz­nos politika a kis nemzetekre nézve. A kis nem­zeteknek épen a legnagyobb hasznuk származha­tik abból — és mi igazán kis nemzet vagyunk a nagy európai nemzetek ' családjában, — ha mi a nemzeti kisebbségek jogai terén igazságos, becsü­letes utón járunk. Ezt a politikát tartom én iga­zán keresztény politikának is és én még ide is behozom nagy politikai koncepciónkba és törek­véseinkbe a kereszténység gondolatát, mert itt az evangéliumnak az a mondása, hogy amit nem akarsz magadnak, ne csináld másnak, megfor­dítva áll: amit akarsz, hogy csináljanak testvé­reidnek, csináld te magad is. (Rothenstein Mór : így kellene lenni!) Ez a politika, amely a kisebb­ségi jogoknak ilyen domináns szerepet juttat és azokat tiszteletben tartja, megegyezik a maga­sabb politikai etikával is. Ez az, amely a nemzet­közi jogoknak tiszteletét hirdeti, ez az, amelyről a humanitás szempontjából is annyit szavalnak és beszélnek a müveit államokban, hogy ezeknek az igényeknek és követelményeknek kell eleget tenni. Ha Apponyi Albert grcf a döntőbiróságnak gondolatát és eszméjét Európába ugy tudtabe­vinni, hogy a magyar nemzetnek becsületévé és dicsőségévé vált, az, hogy a döntőbíróság kérdése fölött egy magyar politikus őrködik a legtisztáb­ban és a leghatalmasabban, akkor azt mondom: épen igy a nemzeti kisebbség jogok védelmében is a magyar politikának zászlóvivőnek kell lenni. Most engedjék meg, hogy igen röviden rá­mutassak arra, hogy ez a politika nem valami most kitalált magyar politika ám, ez őseink poli­í. ütése 1928 április iT-en, kedden. 31 tikája. Őseinknek politikája az volt, hogy a nem' zetiségeket, a maguk nemzeti életében hagyták élni és fejlődni. A magyar nemzeti politika a történeti idők folyamán az volt, hogy különösen a nyelvi egységre különböző okokból — kár is erről beszélnünk — annyira nem fektettek súlyt, hogyha valaki elolvassa azoknak az időknek tör­ténelmi iratait látja, hogy amikor a magyar nyelvet állami nyelvvé akarták őseink tenni, és mikor az 1790-es években megindult az ország­gyűlésen ez a mozgalom, legielesebb férfiaink abból a szempontból aggódnak, hogy nagy baj lesz a latin nyelvnek eltörlése, mert félnek és látják a nemzetiségi kérdésnek egészen más formába való felvetődését. Épen mert ezt látták, azért voltak őseink a reformkorszakban, a nemzeti poli­tika tekintetében a legtoleránsabbak. Tudjuk, hogy Széchenyi István nemzetiségi politikája miatt micsoda nagy harc keletkezett az ő akadémiai beszéde folytán Wesselényi, a magyar oroszlán, ahogy nevezték, 1848. augusztus 25-én törvény­javaslatot nyújtott be a felső táblán a román polgárok egyenlő jogai tárgyában. Egyházi térre vonatkozott a javaslat, de azt fejtegette, hogy a két nemzet fennmaradhatásának legszükségesebb érdeke az egyetértés és a béke és a politikailag egységes nemzeti gondolat mellett a legtürelme­sebb, békés nemzetiségi politikát hirdette. Ugyanez volt a politikája — nem mondok ujat, de jó ha megjegyezzük, amikor mindenfelé rágalmaznak bennünket — Kossuth Lajosnak is, ha nem is életének minden fázisában, de a nemzetiségi gon­dolat, a nemzetiségekkel való barátság és az ő kulturális politikai fejlődésük és a magyarsággal való kapcsolódásuk tudjuk, hogy egy időben poli­tikai programja is volt. Deák Ferencnek — hogy még csak őt emlitsem — 1860-iki nemzetiségi törvénye olyan, melynél különbet, ugyebár, később sem tudtak hozni, akkor, amikor a nemzetiségi öntudat sokkal erősebb volt és a harcok érte nagyobbak voltak. Én tehát azt mondom, hogy mi csak vissza­térünk őseink politikájához akkor, amikor ezt a nemzeti kisebbségi politikát teljes lojalitással és a nemzetközi jognak elfogadott keretei között akarjuk megvalósítani. A liberalizmusnak bűnei közé tartozik az is, ami a nemzetiségi kérdéssel szemben elmérgesedést hozott a magyar nemzet testébe. Én tehát abszolúte nem uj dolgot hir­detek. Ez visszatérés is az ősi politikához és én nagyon örülök, hogy olyan kormány vezeti az ország ügyeit, amely a nemzeti kisebbségi kér­désben ennek a jogtiszteletnek és a nemzetközi jog kötelezettségének teljes elismerését vallja és hirdeti. Épen azért nekem is legyen szabad meg­említenem a Bleyer—Fábián-féle esetet, amelyet Gömbös Gyula tisztelt barátom is felhozott. A kérdés merituma máshol intéztetett el, nem fog­lalkozom vele. De nekem az volt a benyomásom, — és tartozom ennek kijelentésével ugy Bleyer képviselő urnák, mint ennek a gondolatnak, amelynek érdekében felszólalok, — hogy nagyjá­ban és egészében az ő politikája, amelyet csinál a német kisebbségek kulturális fejlődése terén, beleillik ebbe a keretbe. Én nem mondom, hogy nincsenek hibák, néha elcsuszamlások, sőt azt sem értem meg, hogy miért fájjon egy német­nek feje 10 svábért, — alig vannak többen némely faluban német gyerekek, — hogyha azok elmagya­rosod nak, de nagyban és egészben azt a politikát ne ítéljük el, mert ezzel nem teszünk jó szolgá­latot az országnak. Én csak azt kivánom Bleyer képviselőtársamtól, hogy akkor, amikor ő ezeket az elveket hirdeti és amikor emellett a nemzeti­ségi politika mellett sikra száll, ismerje el, hogy itt jóakarattal mindent megtesznek s ha felhozza a C) tipusu iskolánál, nem tudom, milyen pana-

Next

/
Thumbnails
Contents