Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-159

270 Az országgyűlés képviselőházának jönni!) holott béke időkben egész vaskos kötetek jelentek meg érdekes tartalommal és sokat segitettek azokon a bajokon, amelyeket találtak, amikor gyárakat, műhelyeket vizsgáltak. Most azonban minderről nem hallunk, nem hallhatunk semmit. A minister ur azt mondja, hogy nincs erre pénz. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: De lesz! Erre lesz!) Lesz? Már megint egy szép ígéret. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister; Nem! Már nyomtatásban van, ha jól tudom. — Jánossy Gábor: Elhiszi, mert már abban hagyta! — Derültség.) Mindezideig azonban azt látom, hogy. szükkeblüségről kell beszélni. A költségvetési előirányzatban a 75. oldalon azt olvasom, hogy »az iparfelügyeleti személyzet munkakörét ismét lényegesen kiterjesztettük« és ennek a kiterjesztésnek folyományaként az igen t. minister ur jelentést tesz arról, hosry egy uj műszaki napidíjast állítottak be. Eddig is olyan volt az iparfelügyelők munkaköre. hogy nem győzték a munkát és most újból munkatöbbletet kapnak, a személyzetet pedig egy műszaki napidíjassal szaporították. Azt hiszem, ez nagy ellentét. Ezt annyira nem lehet komolyan venni, hogy jóformán azt kell mondanom, nem értem, hogy a minister ur nem resteli ezt. A minister ur nyilvánosságra hozta, hogy ezzel a nagy munkatöbblettel szemben beállítottak egy műszaki napíjast. Ez a műszaki napidíjas akinek a felmerült munkatöbbletet kellene elvégeznie, amelyet az iparfelügyelőknek kell tulajdonképen elvégezniök, nem fog segíteni a dolgon, megint csak az lesz nagyobb mértékben, ami eddig volt. A gyárakat természetesen nem fogják vizsgálni ugy, ahogy kellene. Mi lesz. ennek a következménye

1

? A balesetek és betegségek szaporodása, mert e nélkül, ha tudniillik a szükséges ellenőrzési munka nem folyik, mindazok a jóléti intézmények, amelyekről itt szó van, — amelyeket részint már megteremtettek és életben vannak — nem érnek semmit. Ismerjük, a dolgot a gyakorlati életből. Ezek az intézmények mindaddig nem tudnak eredményesen működni, amíg ilyen ellensúlyozás van, mert hiszen azt a legnagyobb autoritások mondják, hogy a balesetnek, a betegségnek elhárítása fontos, nem annyira az, hogy valaki, ha beteg lesz, betegsegélyt kapjon, vagy ha balesetek érik, segélyt kapjon. Ez nagyon szép dolog, (Egy hang a jobboldalon: Ne legyen beteg! A megelőzés a fontos!) de sokkal fontosabb ezeknek az eseteknek elhárítása és épen ezért sokkal nagyobb súlyt kellene helyeznünk az iparfelügyelők intézményére. Ha nézzük, hogy ezek az iparfelügvelők 1923, 1924 és 1925-ben hány ipartelepet vizsgáltak, akkor látjuk, hogy 1923-ban 5283-at, 1924-ben 6929-et, 1925-ben 7046-ot. Ezeknél a vizsgálatoknál intézkedések voltak szükségesek. 1923-ban 10.466 esetben, 1924-ben 12.851 esetben és 1925-ben 12.607 esetben. Itt is azt látni, hogy ezek a számok ugy, ahogy itt fel vannak sorolva emelkedő tendenciát mutatnak, nem ellenkezőleg. És ez is annak következménye, hogy 35 iparfelügyelő van az egész, országban. Ezek közül 12-en Budapesten és környékén, illetőleg Pestmegyében vannak. A gyárak száma az egész országiban 245.738, ezek közül 164.427 segédnélküli vállalat. Tehát olyan műhelyekről, olyan munkaadókról van szó, akik munkást nem tartanak, ellenben korlátlanul tartanak tanoncokat. El lehet -képzelni, hogy ott, ahol egy munkaadó hat, nyolc, négy tanonccal dolgozik, pláne szakmunkás nélkül, mit tanulnak ezek a tanoncok és milyen ezeknek kiképzése. E tekin159. ülése 1928 április 25-én, szerdán. tétben a mi ipar törvényünk eddig semmiféle korlátot nem ismert. Ezeket a tanoncokat, amikor felszabadulnak, miután ,ai munkaadó csak tanoncokat tart, rögtön az utcáira teszi. Ezeket a gépnélküli munkahelyeket is fontos volna, hogy az iparfelügyelő meglátogassa, hogy^ ezekről illetékes helyen jelentést tehessen és azután intézkedés történjek. De igy, ha az iparfelügyelő nem jut oda el, ha egy évben öt vagy hatezer gyárat, gyári telepet vagy műhelyt látogathat csak meg és ha minden évben egyszer ilyen telepen látogatást akarna tenni, akkor is a telepek számának és az iparfelügy elök mostani státusának figyelembevételével minden tizennyolcadik vagy huszadik évben jutna egy ilyen telep sorra a_ vizsgálatnál. Miután azonban nem kerül rájuk, a sor, el lehet képzelni azokat a viszonyokat, amelyek a telepeken ilyen körülmények között fennállanak, (Jánossy Gábor: Szóval létszámszaporitást tetszik kívánni?) Ha azt látjuk, hogy ennek következtében a baleseteik száma 1924-ben 15.686 volt, 1925-ben pedig 16.738, akkor ugyanazokra a következtetésekre kell gondolnunk, mert ugyebár, amikor 20.989 betegpénztári tagra esik egy iparfelügyelő, akkor nyilvánvaló, hogy ez milyen szomorú és hogy mennyire ártalmas annak a nemes intézménynek, amelyet a munkáltatók és az állam segítségével azért igyekezünk felállítani és fentartani, hogy segítsünk azokon, aikik bajiban vannak. De ismétlem, ez csak akkor lehet eredményes, ha nagyobb súlyt helyezünk arra, hogy ezek az esetek elhárittassanak, nem pedig ha ezzel nem törődünk, hanem hagyjuk a dolgokat ugy, ahogy vannak; ha fizetünk nagy öszszegeket segélyként, de eredményes szociális munkát végezni nem tudunk. Beszélnem kell t. Képviselőház, a munkaközvetítőről is valamit. Ezt az intézményt szintén még a békeidőben alkották meg, paritásos alapon kívánták megcsinálni, ez az intézmény azonban azokkal a közvetítőkkel szemben, amelyek az egyes iparágakban fennállanak és paritásos alapon működnek, a versenyt felvenni nem birja. Miért? Mert sem a munkaadók, sem a munkások: nem viseltetnek bizalommal ez iránt az intézet iránt. A költségvetési előirányzatban azt olvassuk, hogy a minister ur kénytelen megállapítani, hogy ezeknek az intézeteknek a tevékenysége meddő, eredményt nem igen tudnak felmutatni, csökkenőben van munkájúk eredménye. Mégis azt mondja a minister ur, hogy ő uj hatósági munkaközvetítők felállítását tervezi. Ha ugy kell beszámolni valamiről, hogy az meddő, hogy nem állja meg helyét, hogy nem bir konkurráilni a paritásos munkaközvetítőkkel, amelyeik az egyes szakmákban fennállanak, akkor nem tudbm megérteni, miért kell ezeket a közvetítő állomásokat szaporítani, mert szerintem csak olyan intézményt kell fejleszteni, amely a gyakorlati életben meghozza a maga gyümölcsét. Azt az intézményt, amely erre nem képes, mint meddőt, mint meg nem felelőt, szerintem inkább meg kellene szüntetni. Igaz, hogy azt halljuk, hogy majd egy uj törvény keretében a kormány meg fogja reformálni ezeket a munkaközvetitőket és ettől sok eredményt várnak; remélik, hogy mégis túl tudnak majd tenni a paritásos közvetítőkön és akkor majd más lesz a helyzet. Én azonban azt tapasztalom, hogy sem a munkaadó, sem a munkás nem viseltetik bizalommal az állami munkák Özvetitő iránt; a munkaadó azért nem, mert nem birja a szükséges szakmunkást köz-