Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-154

Az országgyűlés képviselőházának 1 kell, hogyha mindjárt látszólag olyan alárendelt szerepet játszik is a nemzet életében, mint a testnek kisujja, az a kisujj is érzi, hogy a. testnek része és részesül a test melegében és életében. (Kun Béla: A szív melegét is mindig éreznie kell!) Helyes! Meleg sziv vei, meleg szeretettel kell magunkhoz ölelnünk a munkásosztályt. Még egy másik súlyos problémára is félti ivni kívánom a ministerelnök ur figyelmét, és ez az iskolátjárt intelligens fiatalság : elhelyezkedésének problémája. Nehéz probléma az ipari munkanélküliség megoldása, de még nehezebb a szellemi proletariátus elhelyezkedésének kérdése, (ügy van! jobbfelől.) Itt tanuként hivom fel a tisztelt képviselőtársaimat. Ha mi azokat a kenyérteleneket, akik nap nap után kilincselnek nálunk egy falat^ kenyérért, állásért, ide az Országház előtti térre állitanók, hadtesteket lehetne belőlük felsorakoztatni. Őszintén ki kell mondanunk, hogy megdöbbentő az Öngyilkossági láz. Ha azonban végiggondoljuk, hogy emberek, akik diplomát szereztek, esztendőkön keresztül kilincselnek; ajtórólajtóra e^y falat kenyérért, akkor azon kell csodálkoznunk, hogy a statisztika adatai nem rnegdöbbí-mőbbek még. Nemrégiben láttam felvonulni a főiskolásokat. Hatalmas oszlopok, fiatal tűz, pezsgő életerő. De elszorult a lelkem, mikor a távolba nézett: hova masíroznak az oszlopok? Morituri te salutant. Igaz, hogy Trianon ennek főoka, Trianon a Pandora-szelenoei, amely a szomorú magyar sors mellett a kenyértelenek hosszú sorát is kibocsátotta. De Istenem, ez a rengeteg állásnélküli exisztencia nem várhat addig, amíg Trianon revíziója bekövetkezik, és az a sápadt had, amelynek reményeit kétségbeesés hamvasztotta el, és amelynek szemeiből a tüzet kiölte az életért, a kenyérért való reménytelen küzdelem, évrőlévre szaporodik. Ma még hallgatagon sirja el panaszát, de nem kell prófétának lenni, ha azt mondom — mert a dolgok vaskényszere fogja őket rákényszeríteni, — hogy nem messze az idő, mikor e kétségbeesett elemek ököllel döngetik majd közéletünknek és társadalmi életünknek kapuit. Malasits t. képviselőtársam szóvátette a nemzeti kisebbségeket és azt mondta, hogy kulturális téren visszaesés mutatkozik a nemzeti kisebbséghez tartozó munkásságnál. Nem értem, honnét veszi ezt. Ez valahogyan rejtély előttem, mert hiszen ha még elfogadnám azt az argumentumot, hogy amikor anyanyelvén egyáltalában nem tanították a kisebbséghez tartozó gyermeket, akkor az írás és olvasni tudás dolgában visszaesés mutatkozhatott, mert a. gyermek a betűvel, a szóval együtt elfelejtette a fogalmat, mikor kikerült az iskolából. De ma, mikor az iskoláztatás terén a kormány elment a lojalitásnak a legvégső határáig — ezt én mint egyik kisebbségi kerület képviselője a legjobban tudom — akkor nem tudom megérteni, honnan veszi Malasits t. képviselőtársam azt a megállapítást, hogy az ujabb időkben a Pest vidékéről bekerülő munkások kulturális visszaesést mutatnak fel. (Jánossy Gábor: Fejből vette, máshonnan nem vehette!) Az előadó t. képviselőtársam szóvátette a földbirtokrendező biróság kérdését s a többségi oldalról is egy-két képviselő beleszólt ebbe olyan értelemben, hogy minél előbb likvidálni kell ezt az intézményt. Ez a kérdés már régen élénken foglalkoztatja a magyar gazdaközönséget. Gróf Hadik János a tőle megszokott temperamentummal lovagolt ki a »Birtokbiróság« gondolata ellen. Én sem lelkese;

. ülése 1928 április 17-én, kedden. 15 dem az Ofb-ért, tudom, hogy még rengeteg baj lesz. Nem tudom hogyan fogják a telekkönyvek elvégezni az átirással járó óriási sok munkát a mai létszámmal, amikor a járásbíróságok még írógépet sem tudnak kapni az igazságügyministériumtól, nemhogy díjnokot. Én azonban a lázongó gazdákat, főleg a nagy gazdákat arra kérem, hogy mielőtt állást foglalnának, nézzék meg a birtokok forgalmának szomorú statisztikáját, a, nagybirtokok eladósodásának ijesztő adatait, és csak ha ezt r a statisztikát elolvasták, megfontolták és mögéje néztek a számoknak, csak akkor méltóztassanak pálcát törni a Birtokbiróság felett. Szerintem nem tudják, hogy mit cselekszenek, mert maguk ellen cselekszenek, amikor idő előtt állást foglalnak. Mielőtt befejezném felszólalásomat, egy kérdésem és megjegyzésem volna a t. Házhoz. (Halljuk! Halljuk!) Ne méltóztassanak emiatt megharagudni, de én a parlament tagjainak kötelességteljesitése terén mutatkozó bajokról akarok egy-két szót szólani. (Jánossy Gábor: Mi az?) Nem is tudjuk elgondolni t. Ház, hogy milyen destruálása a tekintélynek és lejáratása a parlamentnek, hogy olyan javaslatoknál, amelyek sokszor milliók érdekeit döntik el jobbra vagy balra, mindössze hat vagy nyolc képviselő van jelen a tárgyaláson. Ez a megdöbbentő érdeklődés hiány a karzaton keresztül kimegy a publikumba, a sajtóból a közvéleménybe és nincs csodálni való azon a szomorú megállapításon, hogy az országban a parlament iránt való bizalom visszamenőben van. Ez a sajnálatos jelenség ennek a destruálásnak köszönhető. Mert ha ma beszélünk megfeszített munkáról és kötelességtudásról, akkor legelsősorban a Képviselőház tagjai kell, hogy ebben a kötelességteljesitésben előljárjanak. T. képviselőtársaim, ón tudom, mint képviselő, hogy, mi, akik járunk a Házba, nem tudjuk, hogy hányféle szabjuk időnket, mert nem lehet a képviselőt összevetni és összehasonlítani a tisztviselővel, aki hivatalba jár. A lelkiismeretes képviselő nem tudja, hogy vájjon a terembe menjen-e és hallgassa a beszédeket, vagy az olvasóba járjon és böngéssze a könyvtárat, vagy a fogadóban fogadja a panaszosokot, vagy a ministeriumokba járjon el választóinak ezer bajos dolgában. Azonban ez képviselőtársaim, vonatkozik arra a 40—60 emberre, aki jár a Házba és a gyűlésekre, azonban hol van az a 180, akit sem a ministeriumban, sem a könyvtárban, sem a fogadóban, sem a teremben soha nem látunk. (Rothenstein Mór: Az egységespártból!) Önök is hárman vannak jelen. . Rothenstein t. képviselőtársam véletlenül azért van itt, mert ő az utánam következő felszólaló. Azt igenis készséggel objektive konstatálom, hogy még önök a szorgalmasabbak közéi tartoznak. Elismerem és koncedálom. A sajtó mindig hű tükre a hangulatnak és ma aki tud olvasni újságot, nem tagadhatja, hogy a parlamentnek jelentősége süllyedt. Hogy a parlamentről való tudósítás háttérbe szorult a lapok hasábjain és sokszor egy 'gyilkosság elég, hogy kiszorítsa. Egy kis tünet, de elég nagy ahhoz, hogy meglássuk, hogy a parlament jelentősége hanyatlott és hogy a parlamenti tárgyalás nem érdekli a publikumot. Miért nem érdekli? Mert odakint is tudják, hogy a Képviselőház sem érdeklődik a saját dolgai iránt. (Szilágyi Lajos: Arról a sajtó nem tehet, hogy nem érdekli a publikumot a parlament.) A képviselő ur talán félreértett, én nem a sajtót támadtam, én ezt csak konsta-