Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-157

164 Az országgyűlés képviselőházának 157. ülése 1928 április 20-án, pénteken. azért, hogy az állomáson ne jelenjenek meg; senfeit meg nem fenyegettek azzal, hogy fegy­verviselési engedélyüket elveszik, ha engem fogadni mernek az állomáson; senkit nem fe­nyegettek meg azzal, hogy folyamatban lévő ügyüket másként intézik el; egyetlen jóravaló földmivest sem illettek gorombasággal egyes hatósági személyek. Most egy jóravaló magyar, aki közbeszólással kisérte beszédemet, azt mon­dotta: »De jó, hogy idejött a képviselő ur, ir^H annyit hazudtak már itt nekünk, hogy iga­zán nagy szükség volt a megjelenésére«, mire másnap egy tárgyalás volt, ahol amikor ér­deklődött, hogy fellebbezése iránt mennyi idő alatt nyújthatja be beadványát, azt felelte egy közege a t. belügy minister urnák: »Mars ki paraszt, majd megtudod, ha megkapod a vég­zésedet«. (Esztergályos János: így van ez mi­nister ur? Ez nem lehetséges! —,- Zaj.) Nem mondanám, ha nem volna igaz. Én megmon­dom, hogy nagy tisztelettel vagyok a közigaz­gatási tisztviselői kar iránt, mert magam is voltam tiszteletbeli szolgabiró, de mindig meg­vetettem azt a prepoteus, otromba magatar­tást, amelyet itt-ott tapasztaltam, mert az az érzésem és tapasztalatom az életben, hogy jó szóval többet elérhet az ember, mint a gorom­basággal. (Scitovszky Béla belügy minister: Szeretném tudni ki mondta! Tessék megmon­dani!) Tudom, hogy a t. belügyminister ur is igy gondolkozik, de az a sajnos, hogy nagyon sok olyan ur szaladgál ebben az országban, aki azt képzeli, hogy neki kell azt a hatáskört gyako­rolni^ amit a mélyen t. minister ur gyakorol. ÍViezián István: Ki volt az? Ha igaz, el kell csapni!) Hajlandó vagyok megmondani, de senkinek a nyakára nem lépek. Az egy meg­ijedt ember volt s megmondom őszintén, ne­kem azt mondották, hogy mindaz felsőbb uta­sításra történik. Természetes dolog, hogy én azután kénytelen voltam erre válaszolni és nyíltan megmondottam, hogy beszédemben azt fogom mondani, amit akarok és nem azt, amit egyesek szeretnének. Meg is mondtam neki, 4800 választóm hallgatta végig a gyűléseimet, becsületszó mellett jelentettem ki, hogyha a titkos szavazást engedélyezi a kormány, aznap kész vagyok lemondani a mandátumomról; mi­után azonban nyilt szavazás van, felhivtam őket, hogy a kormány képviselőinek jelenlété­ben kézfeltartással szavazzanak. Szavaztak is és egyetlenegy ember akadt a 4800-ból, aki kezét fel nem tartotta, hogy helyesli-e magatartáso­mat, vagy nem. Mindenki más igennel sza^ vazott. Mélyen t. minister ur, méltóztassék a gyü­lekezési jog problémáját rendezni, mert én állítom a t. belügyminister urnák, hogy a kor­mányzati hatalom annál gyengébb lesz, minél kevesebb tárgyilagos és becsületes kritikát en­gedélyez. Szükség van az állami életben a bírá­latra, mert ha az.a birálat jószándékból fakad és az a célja, hogy javítson, akkor azt a bírá­latot nem lehet sem elnyomni, sem perhorresz­kálni, mert a legmesszebbmenő konzekvencia következik be.. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy amit én egyszer — gondolom — megír­tam, hogy tudi.il lik ez az ország néma, ez igaz, de a némaság nem megelégedést jelent, ezt itt is tapasztaltam. A némaságnak az az oka, hogy vannak egyes jelenségek, amelyek megfélemlí­tik az embereket. Ne méltóztassék hinni, hogy ez az államhatalom erejét fokozza, hogy ez a kormányzat • erejét növeli, ez csak arra alkal­mas, hogy a kormányzat amugyis megingott oszlopait mégjobban megingassa. És én előre is megjósolom, hogyha ezen az utón halad a kormány tovább, — ez nekem régi véleményem — tökéletesen elveszti a nép szivéhez, lelkéhez és gondolkozásához az összeköttetést, mert tisz­tán közigazgatási és rendőri szálakkal nem lehet egy nemzetet összekapcsolni a kormány­zattal. Nagyon kérem, hogy a gyülekezési jogot a törvényes keretek között, minden tisztességes ember számára, aki a törvény keretein belül mozog, méltóztassék ugy kezelni, ahogy azt ke­zeloi kell és méltóztassék legalább addig a mértékig- elmenni, ameddig egykori vezére, gróf Tisza István elment. Az a nép nincs ahhoz szokva, — ez a kerület részben Tisza István kerülete volt — hogy őt brutalizálják. Ez a ke­rület hozzá van szokva ahhoz, hogy a maga véleményét megmondja akkor is, ha tetszik, akkor is, ha nem tetszik. Méltóztassék a t. belügyminister ur e meg­állapitásaimat kellő figyelemben részesíteni. De tovább kell mennem és azt kell mondanom, hogy nemcsak a gyülekezési jog terén, hanem általában a közigazgatás számos vonalán je­lentkeznek olyan jelenségek, amelyek ellen­keznek azzal a józan közszellemmel, amely ér­deke az országnak. Számos olyan jelenség van a magyar életben, amely visszatetszést kelt, amely azt a benyomást kelti, mintha ezt az or­szágot előbb rabszolgává és azután koldussá óhajtanák tenni egyesek. Ez az ország ma na­gyon szegény, és ennek az országnak ma annál inkább szüksége van arra, hogy rabszolga módon és eszközökkel ne kezeljék. Nem kívá­nok én több szabadságot, mint amennyi egy tisztességes itt született és családja, révén év­századok óta itt élő magyar embernek jár. Azt a szabadságot, amely a törvény keretein belül kijár, megkövetelem magamnak, megkö­vetelem választóimnak, de megkövetelem min­denkinek. Velem abban mindenki együtt gon­dolkodik, aki nem az erőszakra, hanem az erőre, az erkölcsi erőre, a gazdasági erőre akarja ennek az országnak jövőjét építeni. ­Mélyen t. belügyminister ur! A belügyi kormányzatnak — mint ahogy az előbb mon­dottam — hosszú évekre visszamenőleg egy sú­lyos hibája volt és ez az, hogy az erőt mindig összetévesztette az erőszakkal, mindig azt hitte, hogy a szubjektivitás és az elfogultság, az invenció. (Rothenstein Mór: Ez igaz!) Na­gyon boldog lennék, ha a belügyminister ur nobilis gondolkozását és sokszor tapasztalj ga­vallériáját munkatársai is követnék. Sajnos, ugy látom, a jó példa ebben az országban nem ragadós. Ma az a helyzet, mélyen t. belügy­minister ur. hogy erőszak, szubjektivitás és el­fogultság jelentkezik a belügyi közkorniány­zás számos vonatkozásában. Már az általános vitánál elmondott beszédemben is megemlitet­tem a többségi párt óhajtására és kívánságára, hogy ennek az elhibázott közszellemnek re­prezentánsául a belügyminister ur háta mögött ülő mélyen t. belügyi államtitkár urat tartom. ÍSztranyavszky Sándor: Köszönöm!) Ö a kife­jezője ennek a közszellemnek, amely a. belügyi igazgatásban megnyilvánul. Méltóztassék ne­kem elhinni, hogy ez nemcsak az én magán­A-éieményem. Egy vidéki igen magasrangu rendőrtisztviselő, akit soha életemben nem is­mertem, soha életemben nem láttam, hozzám intézett egy levelet. Még a nevét is hajlandó vagyok alkalomadtán megmondani az illetőnek, azonban nem a Ház nyilt plénuma, előtt, mert attól félek, hogy holnap B-listára kerül az il­lető, aki a következőket irja nekem. (Peyer Károly: Az még a legjobb eset! — Olvasna): »Mélyen t. Képviselő Ur! A kormányon

Next

/
Thumbnails
Contents