Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-157

146 Az országgyűlés képviselőházának tott. A túloldalról tiltakoztak Kabók Lajos t. képviselőtársam több megállapítása ellen, sokszor meg is mosolyogták azokat, de elvégre én ugy gondolom, hogy nem lehet ezt a dolgot ad absurdum vinni, nem lehet azt mondani, hogyha a konszolidáció ugy megvan, amint azt a t. ministerelnök ur többször emliti, hogyha rend van, mégis gyűléseket, egyesüléseket nem engedélyezek, rendszeresen nem engedélyez- ' nemcsak egyes esetekben, hanem megkövesedett rendszer szerint nem engedélyezek. T. Képviselőház! Szakitson a kormány az eddigi rendszerrel, s ne játssza tovább a gyorslábú Achillesnek, a görög mitológiai hősnek és a falusi bakternek baktató szerepót. Ne legyen a kormány gyorslábú Achilles akkor, amikor egységespárti képviselőjelöltek ajánló iveit főszolgabírói, jegyzői és egyéb hivatalos apparátussal sebtében, léptében kell kitöltetni, vagy pedig gyűléseket kell betiltani és ne legyen tipegő-topogó, bizonytalan révedezéssel tapogatódzó, gyengén pislákoló lámpással baktató falusi bakter hez hasonló a mai kormányrendszer, amikor a demokrácia utján egy kissé gyorsabban kellene előremennie az egyesülési, a gyülekezési, a sajtó és más közszabadsági követelmények terén. Sajnos, hogy a t. túloldalon a demokrácia eddig* mindig csak negatívum formájában jelentkezett a programmban. Szépszép, mondták, de még nem lehet megcsinálni. Akárcsak a titkos választójog, erre is azt mondják: szép, szép. Ezzel aztán el van intézve. Benne volt ez nagyatádi Szabó István programmjában, benne volt a régi függetlenségi és 48-as párt programmjában is, amelynek soraiból rekrutálódtak az egységespárt közkatonái közül igen sokan, azonban — igy mondják — várjunk vele, mert még nem érkezett el az idő a teljes megvalósításra, még nem érett meg rá a nép, amelynek fiai pedig ezelőtt 14 esztendővel, 1914-ben már megérettek a lövészárokra és a hősi halálra. (Mozgás a jobboldalon.) T. Képviselőház! A gyülésbetiltásokra vonatkozólag nekem az a véleményem, hogy a szocialisták szakszervezetekbe tömörült híveit hiába próbálja a kormányrendszer gyülésbetiltásókkal a vezetőségtől elhesegetni. Ez nem fog sikerülni, (Reisinger Ferenc: Sőt!) akár betiltja a gyűléseiket, akár nem. A sokszor nevetségbe fulló, máskor meg vérig bosszantó gyülésbetiltások indoka csak olaj a tűzre, amely alatt izzik és sistereg a parázs, (Egy hang a jobboldalon: Elég baj!) bármint akarják is önök, hogy ez ne legyen: a polgárság pedig, amely a nenüeeti eszmének feltétlen szolgálatában áll, de amely a szabadságjogok és emberi egyenlőség alapján is áll, helyesléssel nem szemléli ezt. Tegyük fel, hogy engedélyeztek egy gyűlést, amelyet a t. belügyminister urnák egyik vagy másik túlbuzgó, vagy pedig felülről utasitott rendőrközege nem engedélyezett. Ha azon a gyűlésen a magántulajdon ellen izgatnak, feloszlatom a gyűlést, a szónok ellen eljárok a törvény erejével, mert ez mindenkire nézve kötelező, ha pedig az állameszme ellen izgatnak, akkor is feloszlatom a gyűlést, s a szónok ellen ismét eljárok. Ez a polgárság előtt is rokonszenves megtorló lépés lesz. Természetes az is, hogy ha erce adnak okot a szocialisták, saját maguk alatt vágják a fát. De ha munkásgyüléseken munkásköveteléseket vitatnak, meg akár gazdasági, akár politikai vonatkozásban is és a társadalommal és az államkormányzattal szemben kívánnivalóik vannak, orvoslást váró sebhelyeikre, mutatnak rá, még ha nem sima szavakkal is, akkor ezeket meghallgatom és nem teszem azt, hogy preventív >7. ülése 1928 április 20-án, pénteken. erőszakos lépésekkel elzárom a fülemet s beléjük fojtsam a szót. mielőtt kimondották volna. Ezt nem tenném akkor sem, t. Képviselőház, ha az a hallott szó esetleg kellemetlen volna, mert a kellemetlen még nem mindig jelcint izgatást, nem mindig jelent lazítást, de jelenti azt, hogy igyekezzem én is, igyekezzenek a, reám hallgatók, főképen igyekezzék a kormányrendszer orvosként eljárni a társadalmi betegségeknél vagy ilyen betegségeket maguk után vonó szimptomáknál, hogy azokat leküzd vén, sikeresen gyógyitván, az egységes nemzeti ügy szolgálatába állitsunk minden erőt, aimely a magyar földön jó és nemes lelkek terméke gyanánt jelentkezik, igy szolgálván a polgári társadalom ügyét ós igaz érdekeit is. (Ugy van! a baloldalon.) Ez az én demokráciám, t. Képviselőház, s ha igaz az, amit a t. belügyminister ur tavaly májusban itt a Képviselőháziban mondott, hogy a saját: tárcáját a legfontosabbnak tartja az összes tárcák között, mert a közrendről •elsősorbitm ő gondoskodik, akkor ő sem gondolkodhatik másképen, mint én, mert a közrendnek a csendőr- és rendőrs zur ony on kivül — amelynek mindig az ultima rációnak, a végső eszköznek kell lennie — csak ez a demokrácia lehet a békés és a. legnagyobb biztositcikot nyújtó alapja. (Ugy van! Ugy van!) Amit itt pár szóval elmondottaim, ez van összhangban a Kossuth Lajos tanításával és az ő demokráciájával is, amely a nemzeti talajból sohasem tépte ki a maga; gyökereit, de nem is zárkózott el a mép joga elől, amint igen sok esetben önök, tisztelt egységespárti túloldal, ezt az elzárkóizáS't helytelenül megcselekszik. De menjünk tovább. A közrend őreiül én szeretem a csendőrt és szeretem a rendőrt; tudom terhes, túlnehéz szolgálatukat értékelni illőképen, anyagi helyzetük javítására, exisztenciájuk biztosítására semmi pénzt nem sajnálok az államkasszából, mert tudom, hogy az mind dus kamatokat fog hozni a személy- és vagyonbiztonság, a társadalmi és polgári rend zavartalan fentartása révén. Épen azért szinte elszörnyüködve hallottam, majd tettem szóvá. tavaly itt a Képviselőházban, hogy voltak rendőrök, akiknek nem volt megfelelő lakásuk, sőt rendes fekhelyük sem volt kimentő, fáradságos, éjet-napot eggyé tevő munkájuk után, hanem vagy szükséglakásokban voltak kénytelenek szorongani, vagy áígyrajárók voltak. Tudom, hogy ez a megdöbbentő helyzet már javult, de még mindig van jogos kívánni valója ugy a rendőrlegénységnek, mint a rendőrtiszti karnak és ez elől a kívánalom elől elzárkózni nem lehet. Igy van ez a csendőrségnél is. '•'.-: Ezt meg kell mondanom innen az ellenzéki padokról is, már csak azért is, mert nem engedhetjük, hogy a csendőrség és rendőrség megbizhatóságának elismerését és anyagi exisztenciája biztosítására irányuló kívánalmainak hangoztatását a kormány párthívei kisajátítsák a saját maguk számára. De kapcsolatosan két körülmény ellen tiltakoznom is kell. Az egyik az, hogy az államrendőrség kiadásait a jövőben 20, vagy bármely százalék erejéig, — at. belügyminister ur intenciója szerint összesen, ha jól olvastam az újságokban, körülbelül 8 millió pengőt, vagyis 300 milliárd papirkoronát — a törvényhatóságok viseljék. Jól tudja a t. belügyminister ur, hogy különösen a városok milyen rettenetes pótadóteherrel küzdenek ma is, hiszen sokszor a törvényhatóság által megállapított pótadót maga a felülvizsgálatot gyakorló belügy mi-