Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-156

Az országgyűlés képviselőházának 156. egyebet, mint a marseillaise-t. Igen t. képviselőtársam elfeledi azt, hogy akit a kigyó megcsípett, az jogosan fél a gyíktól is. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Igenis, mi május elsejének megünneplése iránt — bevallom őszintén — vörös zászlókkal való megünneplése iránt averzióval viseltetünk. (Ugy van! Ugy van! jobb felől. — Ka bók Lajos: Nem «okáig bírják ezt tartani!) Én ott voltam 1891. május 11-én valahol a Király-utca vagy a Dohá.nyutca sarkán és láttam azt, ahogy a május elseje megszületett. Én ott voltam és jól tudom, hogy mi történt akkor, tudom, hogy annak a tradíciónak, amelyet azok az 1891. évi munkások önökre hagytak, — mert az a tömeg .akkor még kétségtelenül nem volt internacionális gondolatokkal megfertőzve — annak a tradíciónak, amelyet Farkas István képviselőtársam emiitett, — ha ugyan tradíciónak lehet nevezni az 1891-tői a mai napig kifejlődött gyakorlatot — ez a inai helyzet nem felel meg. (Esztergályos János: Már megint velünk van baja?) Feltétlenül és mindig. (Zaj és derültség a jobboldalon.) Nem ellenségek vagyunk, hanem ellenfelek. (Esztergályos János: Váljék egészségére!) Nekem lehetséges, hogy egészségemre válik és azt hiszem, ' hogy egyenlő fegyverekkel fogunk küzdeni. Én megértő ember vagyok, de áthidalhatatlan világnézleti ellentétek között paktum nincsen. (Esztergályos János: Ki kérté öntől?) És ha május elsejét meg lehet ünnepelni az internacionális szolidaritás jegyében, mondok én egy nevezetesebb momentumot, amely május elsején megünnepelhető volna. Zrinyi Miklósi a költő, Magyarországnak egyik legnagyobb politikusa, aki azt irta: Ne bántsd a magyart! (Esztergályos János: Majd az ön születésnapját!) és aki a »Török áfium ellen való orvosságot« irta, május elsején született. Hát ha országos ünneppé tesszük, meg fogjuk ünnepelni Zrinyi Miklós emlékét. (Esztergályos János: Senki sem fogja kifogásolni! Senki sem, legkevésbé mi! — Krisztián Imre: De nem vörös zászlóval! — Esztergályos János: Ehhez még »Ugy van!« Gábor is hozzájárul! — Derültség.) Én ott állok, amikor fontos munkásvédelmi törvények megvalósitásáról lesz szó; lehet, hogy ott fogok állni, — nem pártjuk keretében ^— hanem önök mellett akkor, amikor esetleg elérkezik az idő, hogy a normál munkanap megvalósitásáról lesz szó, mert hiszen ennek a historikumát is ismerem, hanem amikor internacionalizmust hirdetnek és amikor vörös színükkel egyenesen provokálják a magyar nemzeti érzést, akkor nagyon természetesen szemközt állok önökkel. (Esztergályos János: Majd csak kibírjuk valahogy!) Azt hiszem, ezzel a témával végeztem is és rátérhetek felszólalásom tulajdonképcni tárgyára. (Kabók Lajos: Most már rátérhet a kormány dicsőítésére! — Zaj jobb felől. — Jánossy Gábor: Nem szorul rá!) Nézze igen t. képviselőtársam, vörös ceruzával beírtam beszédem szövegébe, hogy itt Kabók Lajos közbe fog szólani. (Derültség jobb felöl.) Ha nem méltóztatik elhinni,' megmutatom önnek. El voltam rá készülve és vártam is rá; (Jánossy Gábor: Legalább nem alszunk el a késő délutáni órákban. — Kabók Lajos: Nagyon álmos a képviselő ur?) A ministerelnök ur egyik beszédében állapi totla meg azt, hogy a magyar probléma a bábom előtt kétszáz esztendeig belpolitikai probléma volt, a.háború után pedig külpolitikai problémává változott. Ez a megállapítás Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia és egész Európa évszázadokra visszanyúló törtéKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XI. ülése 1928 április 19-én, csütörtökön. 117 nelmével alátámasztott igazság. A háború alatt a monarchia és a dinasztikus érdekek járszalagjára volt füz_ve ez a nemzet és ez a járszalag szabott sokszor nagyon szűk határokat, korlátot és^ irányt a magyar nemzeti politika érvényesülésének. A nemzet létérdekei, szociális, kulturális és politikai céljai és vágyai, alkotmányos és politikai élete a monarchia másik államfelének és a magyar nemzetnek belpolitikai problémája volt. És ennek a megoldására való törekvésben merült ki úgyszólván a magyar politikai és az alkotmányos élet, amelynek utjai Pozsonytól, tálán Budapesttől Becsig terjedtek. Nagyon hosszú időkön az. egyetlen fegyvere az a papiros volt, amelyre vágyait, kívánságait, óhajtásait és fájdalmait ősi jogaikra és szabadságaira való hivatkozással felirta és nagyon sokszor ellenséges kezeken keresztül a trón zsámolyára vagy talán a császári burokig, az államministerek íróasztalaira, vagy a dikaszteriumok útvesztőibe juttatta. Minden gravamen, amely a kérésen túl ment, revolució, vagy legalább is gyanús volt és amikor tőlünk teljesen idegen érdekekkel szemben kellett a nemzeti létet és a kenyeret is megvédelmeznünk, eleinknek nem volt sem idejük, sem módjuk arra, hogy a magyar belpolitikai kérdéseket akként kezeljék, hogy kiépülhessen a nemzeti állam, hogy annak öncélúsága elismertessék és ez az öncélúság legyen döntő a nemzet egész közéletében. A nagyhatalmi politika keretében a nemzet nem tudta erőit kifejteni, és saját céljaira érvényesíteni. Ezen a kereten túl pedig éryénysülni egyáltalán nem tudott. Nem tudta magának megszerezni azokat az összeköttetéseket, szövetségeket, amelyeknek segítségével létérdekét és jövendő céljait szolgálhatta volna, mert hiszen a külföldön még szimpátiát keresnie is alig volt szabad, mert a sok oldalról támadott ideges nagyhatalmi politika mindenre összerezzent és mindenben revolúciót sejtett. És amikor a nagy világégés után, a történelmi Magyarország szétdarabolása árán ránk szakadt a függetlenség és a szabadság, amikor az ország határai szűkebbek lettek, de a monarchia határai nem szabtak többé határt és korlátot az önálló akaratelhatározás és célkitűzés elé, tájékozatlanul állottunk itt Európa közepén mi, az évszázadokon keresztül pórázon vezetett magyarok és csak annyit láttunk, hogy ellenünk. eskiklöit, szemünkbe fordult még a monarchia másik fele is, azok a népek is, amelyek ebből a föld bői ennek a földnek és a rajta élő népnek ereiéből és kincseiből viráíroztatták fel gazdasági életüket. (Ugy van! a középen.) Építettek maguknak fényes városokat, azokban a tudományoknak, művészetnek palotáit és innét töltötték mee kincstáraikat és múzeumaikat. (Jánossy Gábor: Ugy van!) Szembe fordultak velünk azok is, akiknek nemzeti léte itt született meg ezen a földön, akik itt tanultak iskolába járni, írni-olvasni és a.magasabb emberi célokat szem előtt tartani. .. . -. : .' Ellenünk fordult a művelt Nyugat is, amelynek határőre volt ez az ország. Ez nem a magyar történetírók által kitalált szólam, bánéin a história által megalapozott es alátámasztott igazság. A világégés után lattá a nemzet, hogy magára van hagyatva. A békediktátum tehát külpolitikai problémává tette a magyar kérdést, mert ez a létének alap jajban megtámadott a fejlődés és haladás lehetőségeitől megfosztott nemzet kénytelen a külpolitika utjain és eszközeivel keresni a maga igazságait. 17