Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-153

448 Az országgyűlés képviselőházának 153. ülése 1928 már cms BO-án

f pénteken. Szabó Zoltán jegyző: Héjj Imre! Elnök: Nincs itt, töröltetik. Szólásra következik? Szabó Zoltán jegyző: Csik József! Elnök: A képviselő ur nincs jelen, töröltetik, Kivan valaki szólni! (Nem!) Ha senki szólni nem kíván, a vitát bezárom és az ülést 10 percre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. A pénzügyminister ur kivan szólani. (Halljuk! Halljuk!) Bud János pénzügyminister: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Előre be kell jelentenem, hogy a ministerelnök ur akadályozva van a megjelenésben és ezért ő a vitában elhangzott bel- és külpolitikai kérdésekre az appropriációs vita folyamán fog válaszolni. El kell ismernie mindenkinek, hogy az utolsó évek költségvetési vitáit tekintve, talán egy sem volt olyan, amelyben annyi értékes és annyi elmélyedésre valló beszéd hangzott volna el, mint ebben a költségvetési vitában. De ami talán különösen figyelmet érdemel, az az a a tény, hogy ezúttal nagy alapelvek és igazságok jutottak kifejezésre a vitában. Hiszen állandóan hangoztatjuk az államháztartás feltétlen egyensúlyban tartásának elvét, de merem állítani, hogy soha olyan határozottan, olyan világosan nem jutott kifejezésre ez az elv, mint ebben a vitában. Csak Ernszt Sándor igen t. képviselőtársam nagyon szép beszédére utalok, amelyben egészen világosan, a legnagyobb határozottsággal fejtette ki, hogy mennyire tengelye ez az egész gazdaságpolitikai életnek és hogyha itt bármilyen tévedés történnék, vagy ha bárki megzavarná az államháztartás egyensúlyát, micsoda káros következményei lennének ennek minden oldalon. Ebben a szellemben hangzott el Vargha Gábor igen t, képviselőtársam és igen sok más képviselőtársam beszéde is, de különösen ki kell emelnem Biró Pál igen t. képviselőtársamnak beszédét, aki rendkivül nagy gazdasági alapozottsággal mutatta meg annak a pénzügyi politikának következményeit, amely ezeken az alapelveken épül fel. Örülök annak, hogy a vitában ez a kérdés tulaj donképen egyszer tisztázódott, annál inkább örülök, mert azt látom, hogy a közvéleményben még ma sem látják ennek a problémának nagy jelentőségét. Pedig hiábavaló minden fáradozás, ha az államháztartás egyensúlyát megzavarjuk, minden eredmény megszűnik. Azok, akik olyan javaslatokkal jönnek, amelyek igen könnyen megbonthatják az egyensúlyt, nem tudják, hogy micsoda végzetes következményekkel járhat ez nemzetünk életére. Az ellenzék részéről is nagyon sok komoly és értékes beszéd hangzott el. Különösen ki kell emelnem azokat a beszédeket, amelyek nem abban merültek ki, hogy feltétlenül csak kritizálnak, feltétlenül csak gáncsoskodnak, hanem amelyekben az ellenzéki szónokoknak megvolt a bátorságuk megállapítani azt, hogy eredmények is vannak és az eredményeken át további fejlődést várhatunk. Ebből a szempontból gróf Sigray Antal képviselőtársam beszédére hivatkozom és ma hangzott el Strausz István képviselőtársam részéről hasonló értelmű beszéd. Abban a kritikában, amely nem mutatja meg az utat, amely irányban haladni kell, soha teremtő erő nem lehet. Ez hiányzott nekem — őszintén megvallva — Rassay igen t. képviselőtársam beszédéből. Ö egyik igen értékes és nagytehetségű tagja a Háznak, nem hiszem azonban, hogy helyes volna, ha az ember anélkül, hogy elismerné az eredményeket, mindent csak kifogás tárgyává tesz és nem mutat egy irányt, nem mutat alapelveket, amelyeknek alapján tulaj donképen építeni lehet. (Ugy van! Ugy van!) T. képviselőtársam ' hivatkozott Teleszky Jánosra, hogy Ő lesújtó kritikát gyakorolt a mai pénzügyi politika felett. Mindenki tudja, mennyire tisztelem, becsülöm Teleszky Jánost, akinek nagy hálával is tartozom, aki engem rendkivül támogatott, amiért most is csak köszönettel tartozom neki; én hallottam az ő beszédét a Felsőházban, — jelen voltam, — de azt a lesújtó kritikát, amelyet Rassay Károly t. képviselőtársam emiitett, sehol sem találtam beszédében. (Rassay Károly: Azt mondta, hogy minden bajnak a pénzügyi politika az oka!) Ö ezt nem mondotta. Ö kifogásolta, — talán nem is a pénzügyi politikával szemben — hogy bizonyos téren esetleg túlkiadások vannak, de alapjában véve a pénzügyi politikát nem támadta meg. Méltóztassék tárgyilagosan kezelni az ilyen kérdéseket» mert kifelé igen könnyen félreértések keletkezhetnek. Ebben a Házban is szóvá tétetett a költségvetésnek az emelkedése. Ezzel többen foglalkoztak a képviselő urak közül és én azt veszem észre, hogy ebben a kérdésben még mindig nagy félreértés uralkodik. Nyíltan és tisztán meg kell mondani elsősorban azt, hogy az a költségvetés, amellyel mi a szanálás idején megindultunk, tulajdonképen nem volt megfelelő. (Ugy van! Ugy van!) Én ezt nem ma mondom először, hanem megmondtam már négy évvel ezelőtt is. Lehetetlen lett volna egy olyan költségvetést fentartani, amelyben a tisztviselők illetményeiknek még 36%-át sem kapták meg. Igenis ezt a következtetést le kell vonnunk és amikor a Felsőházban erre ráutaltam, épen Teleszky János volt az, aki elismerte ennek igazságát, Ö volt az, aki akkor, amikor vállaltam a tárcát, felhívta a figyelmemet arra, hogy ezzel a budget-vel exisztálni nem lehet és hogy ezt a budget-et legalább 50, vagy 100 millió aranykoronával fel kell emelni. (Rassay Károly: Jó lett volna, ha ezt megmondták volna a szanálási törvényjavaslat tárgyalásánál.) Hogy mikor mondtuk meg, az most mellékes. (Rassay Károly: Dehogy mellékes!) Vigyázzunk az ilyen kijelentésekre, mert ezek mindenfelé csak félreértésekre adhatnak alkalmat. Tessék azonban tovább számítani. Ha veszem a koronaértékben való változást és azt is hozzáadom, akkor nem tudom, hogy az emelkedés tulajdonképen hol mutatkozik olyan éles formában, mint ahogyan azt t. képviselőtársam látja. De ne méltóztassanak azt hinni, hogy a költségvetések nem emelkedhetnek. (Emelkednek mindenütt, nemcsak nálunk, és hogy milyen emelkedő irányzatot mutatnak és mennyivel nagyobbak az emelkedések, mint ahogy az nálunk tapasztalható, erre nézve leszek bátor néhány külföldi példát idézni. Anglia költségvetése 1913-ban 197 millió font volt, 1927/28-ban 833 milió font. Németország költségvetése 1913-ban 3 milliárd márka volt, 1928-ban 9 milliárd márka. Franciaország költségvetése 5 milliárd frankról felemelkedett 41 milliárd frankra, Olaszországé 2 milliárd líráról 21 milliárd lírára. Ha akárki átszámítja ezeket az adatokat, látni fogja, hogy milyen