Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-152

Az országgyűlés képviselőházának 152. ülése Î928 március 29-én, csütörtökön. 407 a kérdés; miért kell ennek igy lenni, hiszen annyi üdvös törvénytervezet tető alá hozása vár megoldásra ? (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) És ha minden képviselőtársam a maga igazát vitatja, az igazság mégis az, hogy eme úgynevezett ádáz viták után igen sok üdvös törvény megalkotása elodázódik, sőt sokszor nem is kerül tárgyalásra. A földmivelésügyi kormány már eddig is igen sok üdvös, a nemzetre fontos munkát végzett, ilyen pl. az ármentesítés, ahol ezer és ezer hold földet sikerült a termelésnek visszaadni. Van még sok más kérdés — én csak egyet emlitek fel a sok közül, — amely szintén megoldásra vár. Agrárállam vagyunk és mégis az országban igen sokféle a mai kornak, a mai világnak meg nem felelő, nem a mai gazdasági körülményekhez méltó tehenészet van, pedig a jelenleg tenyésztett tehenek ugyancsak annyit esznek, mint a faj tehenek, de tejet csak egyharmadot adnak. Amikor a külállamokban látjuk a példát, hogy mennyi pénzt vesznek ebből be. akkor mi sem mondhatunk le erről a többtermelésről, hiszen vannak bizonyos helyeken feldolgozó telepek, amelyek a fölös tejmennyiséget fel tudnák dolgozni s igy azok nem mennének veszendőbe. Igen sok képviselőtársam megemlékezett ezekről a kérdésekről, ugyanakkor azonban mások az ipari érdekeket tolták előtérbe, megint mások a kereskedői érdekeket, én azonban azt mondom, hogy mindegyiket atyai jóakarattal kelleni kezelni. A termelést a lehetőséghez képest fokozni kell, mert sem egyoldalú agrártermeléssel, sem egyoldalú iparpártolással, sem egyoldalú kereskedőpártolással nem tudunk az országnak szolgálatot tenni ugy, amint az kívánatos volna. Az ország érdekét csak egy általános, mindegyik termelési ágat egyforma mértékkel honoráló gazdaságpolitikával tudjuk szolgálni Beszélünk egykéről, ankéteket hivnak össze. Azt hiszem és tudom, hogy a kormány mindenre, kiadásokra, költségekre is vállalkoznék, ha ezt a borzasztó betegséget meg lehetne szüntetni. Engedje meg a mélyen t. Ház, hogy itt az ország szine előtt rámutassak a közegészségügy terén néhány olyan sajnálatos tünetre, amelyeket régi mulasztásoknak is lehetne nevezni. Somogy vármegye kórházi bizottságának egyik nem orvos tagja vagyok s mint ilyennek tudomásom van róla, hány női beteg pusztul el kint a perifériákon. Vannak ugyan a kórházakba beosztva specialista orvosok, szemészek, szülészek stb., de ezeknek nem állanak rendelkezésre a kellő műszerek, ugy hogy kénytelenek táskájukban bevinni saját műszereiket a kórházba és onnan cipelik vissza a lakásukra. Amikor csak 20—30, 40 sőt 50 kilóméternyi távolságban van kórház, akkor egyrészt a népet fel kellene világosi tani, hogy súlyosabb bajoknál azonnal menjen kórházba, másrészt a kórházakat kellően fel kellene szerelni és a népnek mindent rendelkezésére kellene bocsátani, hogy minél előbb kórházhoz érjen, mert igy még meg lehetne menteni a veszedelemben forgó életet. Ugyancsak megoldásra vár a rokkantak, a hadiözvegyek, a hadiárvák fokozottabb gondozása. (Ugy van ! a középen.) Mi legyőzött ország vagyunk, s ezt a háborút nem kerestük, de bármint is kerültünk bele, emberi kötelességünk azokkal szemben, akik a hazát védték gondoskodni azokról a családokról, amelyek kenyérkereső nélkül maradtak, vagy amelyeknél a családapa bénán, rokkantán került vissza. (Ugy van ! a jobboldalon.) A legfontosabb, a Iegemberbarátibb kötelesség gondoskodni arról, hogy az ilyeneket ne engedjük az utcára koldulni, s hogy a visszamaradt árváknak és özvegyeknek ne kelljen a gyárba menniök. Mindent el kell követni a különböző építkezések helyett, — bármennyire szeretném is, hogy építkezések történjenek az országban, és hogy az ország minél magasabb kulturális fejlődésre törekedjék —- hogy ezeket a szegény szerencsétleneket segítsük. Ezért az igen t. népjóléti kormány figyelmébe ajánlom ezeket a szerencsétlen rokkantakat és hadiárvákat. Ugyancsak a népjóléti tárca keretében alakítottuk újjá legutóbb az Országos Munkásbiztositó Intézetet. Távol áll tőlem, hogy megbántsam az orvosi kart, amely iránt a legnagyobb tisztelettel vagyok, mégis attól félek, rossz néven veszik nekem a pénztárnál levő orvosok mostani felszólalásomat. ( Jánossy Gábor : Az igazságot nem vehetik rossznéven ! — Elnök csenget.) Való azonban, hogy a munkásoknak az a része, amelyiknek van költsége, elmegy egy olyan orvoshoz, aki nem a Munkásbiztositónak a tagja. A munkás általában igy fogja fel a dolgot. Ha olyan baja van, hogy valami nagyobb kiadással járna az az orvosság, akkor azt az orvosságot nem kapja meg. Talán nem minden esetben van igy, de elég egy-két eset és ha az a munkás ilyet lát, akkor már fél, hogy ő is ez alá az elbánás alá esik. Mondjuk meg őszintén, hogy talán mindegyikünk tudja, hogy itt mi a hiba. Akármekkora összegeket fizetnek ma már be a munkaadók és a munkások ezen a cimen, nem tudnak annyit befizetni, hogy azt az adminisztráció fel ne eméssze és arra, ami tulajdonképen a lényeges volna, nem jut pénz. Megvan az apparátus, megvan a tisztikar, megvan a oagy orvosikar, minden megvan, csak arra, amiért az intézmény tulajdonképen alakult, hogy ott a beteg munkásokat megfelelően kezeljék és gyógyitsák, nem telik. (Kothenstein Mór : Ez igaz ! — Egy hang jobbfelől : Talán még sem !) Igy van ! Ha kíváncsi a képviselő ur, be fogom bizonyítani ! (Jánossy Gábor : Igy van ! Kothenstein is elismeri !) Be fogom bizonyitani. Van nekem is orvos-vőm, de itt annál is inkább meg kell mondanom a valóságot, amit a nép között tapasztalok, én álszemérmet, vagy nem tudom milyen ioyalitást nem tartok helyénvalónak, fel kell tárni a valót, amit az ember az országban lát és tapasztal; azt hiszem ezzel nem teszek roszat. (Jánossy Gábor : Csak jót tesz vele !) Az én városomban, ahol lakom, ezzel a Munkásbiztositó Pénztárral a következőket tapasztaltam. Van ott a Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaságnak egy nagy cukorgyára; bár volna sok ilyen gyárunk. Amikor szezon van, ebben a gyárban 800-1200 ember dolgozik, már amilyen az üzemmenet. Évek óta volt ott egy orvosi íendelő. Ez érthető dolog, ugy-e, mert ha az a munkás valahogyan megbetegszik, mindjárt ott van az orvosi rendelő; 800—1200 munkás között könynyen akadhat ilyen s akkor bemegy a rendelőbe, ott megvizsgálják és ha baja van, betegállományba kerül, ha pedig komolyabb baja nincs, visszamegy a munkahelyére. Igen, de ezt a rendelőt onnan elvitték. Most a munkásnak félnapjába kerül, amig megjárja a rendelőt és visszajön a gyárba, ha egészségesnek találja az orvos. Engedelmet kérek, amikor ennyit áldoz a munkaadó és a munkás is, akkor az a munkás először járjon be egy félnapi járóföldet, habár a gyár is, a rendelő is egy városban van?! Nem volna-e könnyebb egy rendelőt ott helyben fenntartani és a munkások közvetlen közel megtalálnák az orvost és mehetnének megint munkába, vagy mehetnének betegség esetén betegállományba? Ezt már kérelmezték is, de a kérelem