Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-149
280 r Az országgyűlés képviselőházának 149. ülése 1928 március 23-án, pénteken. állammal szemben, és a többi egyenesadóval szemben, a forgalmiadónál csak az a .különbség, hogy egyenesen meg van engedve az áthárítás. Ez azonban nem olyan elvi különbség, amely azt az egyenesadó-jellegétől megfosztaná, mert minden adó átruházható aszerint, hogy milyenek a körülményei annak, aki azt fizetni tartozik. A német szociálpolitikai társaság megállapította, hogy minden adót átruház az, aki arra képes, különösen az önálló gazdasági vállalkozó, és csak akkor terheli őt valami adó, — mert azt mindig belekalkulálja a termelési költségeibe, — ha ő mint fogyasztó megint visszakapja azt a kölcsönt, amelyet leadott és ha azt azután továbbjuttatni már nem képes. Ilyen körülmények között pedig helyes volnia e tebintetben is tiszta helyzetet teremteni. Őszintén megvallom, nem vagyok barátja a fázisrendszernek. A fázisrendszernek megvannak a hátrányai is. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Itt van a fa-fázis, amely a belső termelést egyenesen felemelt adóval sújtotta. Ellenben az átalány és különösen az úgynevezett kontingentált átalány volna az ; , amelynek módján a forgalmiadót le lehetne vezetni abba a mederbe. ' amelyben avval úgyszólván nem volna kezelési nehézség és aztán a, leépítést olyan fokozatokban lehetne végrehajtani, ahogyan azt az állam pénzügyi helyzete a jövőben megengedi. Mit jelent a kontingentált áitaláínyozás 1 ! Neim jelent egyebet, mint az állampénzügyek terén azt a fejlődést, amelynek szerény véleményem szerint feltétlenül elébe nézünk. Amikor tudniillik az adó megszületett, akkor a Karok és Rendek szavazták meg és ők maguk szolgáltatták be az, uralkodó domanialis pénztárába, aki azt tőlük — hogy ugy mondjam — kicsikarta. Utóbb ez a rendszer nem volt fentartható: a gazdasági viszonyok megváltoztak, az állami szükséglet több volt, mint amennyit ilyen formában ki lehetett elégíteni. Ennek következtében állott be az állami adó rendszere. Most azonban megint azt a kort éljük, amikor érdekkörök tömörülnek és alakulnak ki, amelyek amúgy is a legélesebb harcot folytatják az adó viselésének mértéke körül és ott alakul ki azután az a rendszer, amely megáll lapítja, hogy érdekkörönként körülbelül mi az, amivel az illető érdekkör az állam szükségleteihez hozzájárulni tartozik. f Most már ott állunk, — amit a forgalmiadó, a keresetiadó, a jövedelmiadó terén is számos tünet bizonyít — hogy nálunk is a legcélszerűbb és legegyenesebb dolog, a legbiztosabb ut az állam részéről a jövedelemhez való hozzájutáshoz az, ha az éredkkörökkel, mint érdekköri testületekkel, tárgyalásokba bocsátkozik é's egyszerűen azoknak szolgáltatásaképen jut hozzá az adóhoz, amivel mind az a nagy adminisztrativ és egyéb munka is elesik, ami ebben a tekintetben eddig máskülönben a kormányzatra hárult megterhelésként. Nem tudom, hogy ez a feilődés egyszerre fog-e megtörténni, de a fejlődés iránya az állami bevételek terén ez és a fejlődés oda fog irányulni, hogy az újonnan kialakult érdekkörök fogják a régi Karok és Rendek helyett a beszolgáltatást magukra venni. A pénzügyminister^ csak azt fogja mondani: »Ennyire van szükségem, osszátok el egymás között«. Ök el fogják egymás között felosztani és be fogják szolgáltatni. Hogy ez lesz a fejlődés,- az az én nézetem szerint egészen világos és akkor ennek megfelel a kontingentált átalányrendszer, amely azután az összes nehézségeket megszünteti. (Egy halng a, jobboldalon: A vexaturákat!) A mezőgazdasági termelés és értékesítés szempontjából különös figyelmébe ajánlom a kormányzatnak annak a megfontolását, nem lehetne-e az állatforgalmiadót teljesen megszüntetni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalán.) Ez az állam budgetjéből 12 millió pengő kn^ételét jelentené. Veszteséget jelentene, de ezzel szemben felszabadulna ez a forgalom és ennek megfelelően nemcsak a velejáró vexaturák szűnnének meg, hanem ez a költségekhez való kétszázalékos hozzájárulás érvényesülne a kivitel szempontjából is, annál inkább, mert az a módszer, hogy csak bizonyos privilegizált testületeknek engedik el a kivitelnél ezt az adót, a forgalom szükségletének egyáltalában nem felel meg. Ez végtelenül szimpatikus és feltétlenül olyan gesztus lenne, amelynek hatása, ha nem is nyilvánulna meg azonnal az áraknál, — mert hogy az ilyen dolgok hatása az áraknál rögtön megnyilvánuljon, az a legnaivabb kívánság — de idővel mégis mutatkoznék hatása. Ilyen naiv kívánsággal, hogy a hatás rögtön nyilvánuljon meg, hiába állunk elő és ha ilyen kívánsághoz, mint feltételhez kötünk intézkedéseket, akkor soha sem tudunk egy lépéssel sem^ előre menni. Meg kell tenni azt' az intézkedést; »in the long run« idővel feltétlenül megnyilvánul ennek üdvös hatása és ebben a tekintetben is feltétlenül érvényesülni fog. Amikor tehát azt kérem, hogy tétessék megfontolás tárgyává az állami közadóknak, az állami adóbevételeknek bizonyos mérséklése, azon a kereten belül, amelyet szükséges, hogy szem előtt tartsunk, hía az állami kiadásokat egyensúlybam akarjuk tartani, akkor sajnálattal kell rámutatnom arra, hogy ezzel szemben vannak olyan törekvések, amelyek bizonyos tekintetekben épen olyan állami bevételeknél, amely állami bevételek egyébként rendkívül nagy fejlődőképességről tettek tanúságot, még további kimunkálási és kiépítési lehetőséget keresnek. Ha mi másfél évvel ezelőtt, amikor az adócsökkentésről szóló törvényjavaslatot a kormány benyújtotta, leszögeztük azt, hogy mostmár elérkeztünk egy bizonyos, stádiumig, akkor ha nem okvetlen szükséges és ha a közönséget egyáltalában nem érinti, abban az esetben az ilyen irányú lépéseket lehetőleg el kell kerülni. Márpedig ilyen irányú lépés az. amelyre rá kell mutatnom akkor, amikor hivatkozom arra a tervezetre, amelyet a pénzügyi kormányzat az okirati illetékekre vonatkozólag készített és amelyet az érdekelt körökkel már meg is ismertetett. Már egymagában az a generális kijelentés, hogy az okirati illetékekről szóló tervezet első szakas Zia az t mondja, hogy illeték alá tartozik minden okirat, elárulja a tendenciát. Nem akarok ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkozni, csak arra mutatok rá, hogy ilyen, a gazdasági életet épen forgalmi részében érintő intézkedéseket annál inkább kellene meggondolni, mert hiszen a szanálási terv szerint az illetékek fejlődési maximuma 48 millió aranykoronában volt megjelölve. Ezzel szemben az uj költségvetésben 86 millió pengő van felvéve, de az 1926/27. évi tényleges eredmény már az eddigi szabályok szerint is 106-6 millió pengőt tett ki, vagyis paritását annak a sokkal^ nagyobb jelentőségű összegnek, amely a békében esett erre a csonka országra, paritását az évi 91 millió aranykorona 1911—13. évi évenkénti illeték- és bélyegbevételinek. Amikor az illetékek az eddigi szabályok szerint is ilyen óriási fejlődőképességről tettek tanúságot, akkor az én szerény véleményem szerint elég, ha azokat ko-
