Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-149
Àz országgyűlés képvisetőházánah 14 9. ülése 1928 március 23-án, pénteken. 27a ö»szegeket, amely összegeket szerintünk nem feltétlenül szükséges azokra a célokra forditani. (Madarassy Gábor: Én megf ordítanám! Ne méltóztassanak akkor helyteleníteni a csendőrség, a rendőrség és a honvédelmi tárca keretén belül mutatkozó beruházási programmotl — Farkas István: Csakhogy azok nem produktiv kiadások!) Tisztelt képviselő ur, ismételnem kell azt, amit már az igen t. előadó urnák mondottam, hogy én munkaalkalmakat tudnék szaporitani, ha arravaló pénz van, anélkül, hogy csendőrségi laktanyákat, kaszárnyáikat vagy pénzügyőri laktanyákat építenék, mert megjelöltem azokat a munkákat, amelyek feltétlenül megoldásra várnak. Ha ezeket elvégeznők, akkor hasznos célt szolgálnánk és a munkaalkalmat szaporitanók. (Madarassy Gábor: Ez is munkaalkalom.) Csendőr és rendőr van ebben az országban már elég, és az ezeknek elhelyezésére szolgáló épületekből is van már elég, ellenben kórházból, szegényházból, szanatóriumból nincs még elég, sőt nagyon kevés van. (Madarassy Gábor: Abból sincs elég!) Épen azért az, ilyen célokat kell előtérbe helyezni és ezeket kell megvalósítani. (Madarassy Gábor: Ebben is igaza van!) Kégóta hangoztatjuk már, hogy a munkanélküliség esetére való biztosításról szóló törvényjavaslatot ide kellene hozni a Ház elé. A népjóléti minister ur annak idején erre igeretet is tett, de később ezt az igéretét nem állotta, mert időközben történt valami. Hogy mi történt, azt a legjobban elárulja a »Magyar Gyáripar« című érdekképviseleti lapnak ez évi februári száma, amelyben a többek közt a következőket lehet találni: »Amidőn a fővárosi munkanélküliség esetére való biztosításról beszél, azt irja, hogy a kormány — amint ezt tagjaink tudják — azoknak az érveknek és ellenvetéseknek hatása alatt, amelyeket az egész magyar gazdasági élet felvonultatott a népjóléti ministerium törvénytervezete ellen, levette a javaslatot a napirendről és a mi előtérjesztésünktre ugy határozott, hogy ennek ellenében megindítja az előkészitő munkálatokat az aggkori satöbbi biztosításról szóló törvényjavaslatra. Ebből a híradásból az tűnik ki, hogy a gyáripari érdekeltség leintette a népjóléti minister urat. Ugy mondja, hogy érveket sorakoztatott fel, de az én tudomásom szerint ez sokkal több volt, mint érv, valóságos fenyegetés volt és a minister ur megtett ígérete^ ellenére elállt a munkanélküliség esetére^való biztosításról szóló törvényjavaslat előterjesztésétől. Itt vagyunk benne ebben a hatalmas, nagy társadalmi szociális problémában, ez mind ijesztőbbé válik, a munkanélküliek száma napról-napra szaporodik és nincs remény ennek enyhítésére, nincs ebből kiút, nincs a kormány részéről megfelelő segítség. Ha ezzel szembeállítom a főváros gondoskodását és a főváros beruházási programmját, ott egészen mást látunk, sokkal komolyabb céloknak megvalósítását látjuk. Épen tegnap történt meg annak megállapítása, hogy a főváros a munkanélküliség enyhitése céljából 96 millió pengő értékű beruházási munkálatokat hajtott végre, mégpedig sürgősen minden zavaró és hátráltató körülmény kiküszöbölésével. Ha a kormány is ezt tenné, ha erőteljesen összefogna a kormány a fővárossal és tényleg komolyan a munkaalkalmak szaporításához látna, akkor lehetne remélni a munkanélküliség enyhülését, igy azonban ezt remélni alig lehet. Én mindent figyelembe veszek; figyelembe veszem azt is, hogy itt van az ország megcsonkult határaihoz mérten aránytalanul nagy ipar, amely nincs kellőképen foglalkoztatva, egyrészt azért, mert maga az állam nem siet időről időre a maga rendeléseinek kiadásával, másrészt azért, mert itt van egy fogyasztóképtelen lakosság, amely nem tudja felszívni ennek az iparnak termeivényeit, hiszen olyan életkörülmények közt él, amelyek között fogyasztóképtelen és amint már többször emiitettem, a legprimitívebb emberi szükségleteket is alig tudja kielégíteni. Itt más irányban is kellene tevékenykedni; itt abban az irányban is kellene tevékenykedni, hogy a nagy széles néprétegeknek fogyasztóképesége neveltessek. Itt elsősorban az államnak kellene jó példával előljárnia, ezt azonban nem tapasztaljuk. Erre is rá fogok majd mutatni. Ezt megelőzőleg azonban a munkanélküliség kérdésében a következő határozati javaslatot terjesztem elő (olvassa): »A Képviselőház utasítsa a népjóléti és belügyminister urakat, hogy kiadandó rendeletben hivják fel a városok autonómiáját arra, hogy önkormányzatukon belül alkossanak helyi munkanélküliség esetére szóló városi biztosító pénztárakat, hogy a munkanélküliséggel sújtott munkásokon és alkalmazottakon segíthessenek.« Szerintem ennek a határozati javaslatnak elfogadása akadályokba nem ütközik, különösen azért nem, mert a legnagyobb közület, a főváros, erre igenis hajlandó, ezt már meg akarja csinálni, csak nem volna szabad annak bekövetkeznie, hogy épen egy ministeri rendelkezés értelmében ennek megvalósításától elüttessék. Azonkívül szerintem múlhatatlanul sürgős intézkedéseket kell tennie a kormánynak, különösen a népjóléti minister urnák a munkanélküliek érdekében. Vannak tartós munkanélküliségben levő munkások, akik a legkétségbeejtőbb helyzetben vannak, mert nem tudnak házbért fizetni. A házbér negyedévről-negyedévre növekszik és aki nem tud házbért fizetni, azt egyszerűen kiteszik az utcára. Amidőn a munkanélküliek száma folytonosan szaporodik, mindig több lesz azoknak a száma, akik nem tudnak házbért fizetni, és ha valamennyit kilakoltatják és kiteszik az utcára, akkor itt épületes jelenetek fognak a legközelebbi jövőben bekövetkezni, mert százakra, sőt talán akkor sem túlzok, ha azt jelentem ki, hogy ezrekre fog menni azoknak a száma, akiket házbérnemfizetés miatt ki kell tenni az utcára. Épen ezért a népjóléti minister urnák legalább átmenetileg akkép kell rendelkeznie, hogy amig ezek munkanélküli helyzetben vannak, házbértartozás címén őket ne lakoltassák ki, mert valósággal a város szégyenére válnék, akár itt a fővárosban, akár a vidéken történnék meg, hogy a munkanélküliség miatt házbért fizetni nem tudókat az utcára lakoltassák ki. Ezek után rátérek arra a munkabérpolitikára, amelyet elsősorban a kormány folytat. Úgyszólván a kormány mutatja meg az utat, hogyan és miképen kell a munkásokat — mondhatnám — kizsákmányolni és olcsó bérért dolgoztatni. Kezeim közt van egy emlékirat, amely rámutat arra, hogy a kormány az állami tisztviselők fizetését kótizben is javította, de elmulasztotta az állami üzemekben alkalmazott munkások fizetésének rendezését. Nem kifogásolom, hogy a tisztviselők fizetésemelést kaptak, mert nekik erre szükségük van, hiszen a fizetésük olyan alacsony, hogy annak emelésére minden körülmények között rászorultak, de igenis kifogásolom azt, hogy amidőn az egyik oldalon elismerik azt, hogy az élet rosszabbo-