Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-146

Az országgyűlés képviselőházának laß. ülése 1928 március 20-án, kedden. 133 ötvös Lajos: T. Ház! Előttem szólott igen t. képviselőtársam a magyar mélységet szólaltatta meg avatott hangon, a magyar szomorúságot ábrázolta itt plasztikusan és az az adatgyűjtése, amelyet választókerületének egyik járásában gyűjtött, alkalmas arra, hogy az igazság szabályainak megfelelően az egész országra általánosittassék. A magyar gazda mindig hires volt panaszáról, mindig hires volt arról, hogy csa<k a múltban volt valamikor jó termése és csak a múlt adózás volt valahogy elfogadható, a magyar földnek, a magyar föld tulajdonosainak mai panasza azonban a valóságot teljesen fedi, mai panasza olyan, hogy az embert ennek az országnak jövőjét illetőleg valóságos aggodalomba ejti. Ez az ország és ennek az országnak kormánya immár 17—18 esztendeje a világesemények forgatagába került és a világesemények forgataga elsodorta, úgyhogy ebből az országból, amely gazdanágilag életképes volt, földrajzilag és gazdaságilag nem egységes ország lett. Helyesen kell megállapítania ma minden magyar embernek, hogy itt gazdasági egészségről, egészséges gazdasági fejlődésről nem lehet beszélni; nem lehet beszélni azért, mivel ennek előfeltételei hiányoznak. Az iparosok, gazdák, kereskedők naponként panaszkodnak, hogy ebben az országban az ipari termelés, a mezőgazdasági termelés és a kereskedés béna és megkötött azért, mivel hiányzik ennek az országnak Va-része, mégpedig olyan része, amely a szükséges nyersanyagokkal látta él az itt meglevő termelési ágakat. Hogy itt ebben a világforgatagban ezt a nemzetet meg kellett operálni és méreggel kellett az életet tartani benne, hogy ebben a nemzetben, ebben az országban az 1918-as és az 1919-es szomorú események után konszolidálni kellett az állapotokat, gyógyítani kellett a lelkeket, hogy ebben az országban a pénzügyet kellett nyugvópontra vinni; ezek olyan operativ beavatkozások voltak, amelyek kellemetlen hatásukat ma is éreztetik a magyar közéletben. Ha azonban ma a magyar életnek mélységeit érezzük és a magyar nyomorúságot emlegetjük, nem szabad arra az álláspontra helyezkednünk, hogy egy pillanatig is elhigyjük magunk, vagy el akarjuk hitetni másokkal, hogy ezen az országon, ennek az országnak gazdasági betegségén az országhatárok visszaszerzése nélkül radikálisan segiteni lehet. A kormányzat megcsinálta azt, hogy a magyar lelkeket némileg legalább kibékítette önmagukkal, megcsinálta azt, hogy a pénz esését megállította és a magyar embernek a pénzbe vetett hitét valahogyan visszaadta. Ez a kormány sem lesz képes azonban arra, hogy itt ebben az országban minden könnyet felszántson, hogy ebfeen az országban a panaszokat megszüntesse, nem lesz képes azért, mert ez az ország nem teljes, nem tökéletes gazdasági egység. Elmondjuk itt az ország szine előtt mi is a népnek a panaszát, elmondjuk abban a biztos tudatban, hogy a kormányzatban meg van, meg kell lennie a jóakaratnak, hogy a bajokon, a gazdasági bajokon a lehetőség szerint segítsen. Elmondjuk, hogy miképen látjuk az ország gazdasági helyzetét. Nagyon óvatosaknak kell azonban lennünk a kritikánkban, mert nyugodt lelkiismerettel egy lelkiismeretes kritikus sem állithatja azt, hogyha a kormány a helyéről távozik és a kritikusok veszik át itt a kormányrudnak az irányítását, ebből az országiból tejjel-mézzel folyó országot tudnaik csinálni. Az én egynéhány igénytelen megjegyzésemet a falusi élethez fűzöm, a falunak egynéhány problémáját fogom itt per tangenten megérinteni. (Halljuk! Halljuk!) Ma ebben az országban — hiszen már némileg múlóban van — egy uj szó, egy uj kifejezés van, amelyről azonban unos-untig hallottunk; ezt ugy hivják, hogy többtermelés, jobbtermelés. Erről már az emberek annyit beszélték és annyit írtak (östör József: De nem termeltek!) és ez annyira közellevőnek látszott, hogy azt gondolta a magyar ember, azt gondolta a szakirodalommal foglalkozó, hogy már meg is fogta ezt a többtermelést és jobbtermelést. Azonban a többíermelés és jobbtermelés tekintetében azt gondolom, hogyha elértük is azt a fokot, amit az igen t. pénzügyminister ur pénzügyi expozéjában megállapította, hogy eljutottunk a békebeli állapothoz, de nem értük el azt, amit el akartunk érni és amit el kell hogy e tekintetben érjünk. A jobbtermelés és többtermelés tekintetében igen sokszor a magyar gazdát szokták felhozni a többtermelés akadályozójaként, mint amely magyar ember nem veezi figyelembe a kor haladását, nem használja fel termelésében a tudomány vívmányait, nem használ jobb gépeket, nem használ műtrágyát, és nem használ ehhez hasonló dolgokat. A magyar szegénységnek a múltban és a jelenben is egy igen hatékony oka volt az, hogy gazdaságilag sohasem voltak alátámasztva a magyar embernek előretörekvő szándékai. Aki a magyar embert ismeri, az tudja jól, hogy tanulékony, tudja jól, hogy akar haladni, de az a gép, az a műtrágya pénzbe kerül és a legtöbb esetben ennek a pénznek a hiánya akadályozza meg, hogy a?; ember a többtermelésnek ezt a valóban conditio sine qua non-ját nem tudja érvényesíteni gazdaságában. Nem tudja érvényesíteni azért, mivel nincs hozzá elegendő pénze. Ha azt mondja erre valaki, hogy hitel alakjában kell megszerezni a többtermelésnek ezt a conditio sine qua non-ját, az túlhaladott álláspont ma már, hogy a mezőgazdasági termelés a mai hitelviszonyok mellett (Östör József: Csődöt mond!) kölcsönt tudjon igén y bevenni még akkor is, ha kap egyáltalában ilyen kölcsönt. Békeidőben igen jól bevált hitelszervezeti tényezőnk volt az Országos Központi Hitelszövetkezet. Az idők vészes járása ezt a szövetkezetet is kikezdte és a kormányzat nagyon bölcsen segitségére ment az Országos Központi Hitelszövetkezetnek, de mint méltóztatik tudni, ennek kamatlába még ma is 12—13%. 12—13 százalékos kölcsönt sem tud olyan mértékben igénybevenni a reászoruló, amennyire szüksége volna. De ha igénybe is tudja venni, ezt a mai gazdasági és értékesítési viszonyok között a földből behozni nem tudja. Itt van a másik probléma, az értékesitési probléma. Ha figyelembe vesszük azt, hogy 1925-ben — az egyik mezőgazdasági kamarának statisztikájában láttam ezt — adózásunk 100%-kai haladta meg a békebelit, (Felkiáltások a jobb- és a baloldalon: Többel!i 1927-ben pedig 126%-kai, ha figyelembe vesszük azt, amit szintén olvastam az egyik mezőgazdasági kamara jelentésében, hogy az arany vásárlóereje 35—70%-kai lesüllyedt és ha figyelembe vesszük, hogy a békebeli 20—24 koronás búzaárak mellett a magyar mezőgazda főterményét, a búzát ma 30 és legfeljebb 30 és egynéhény pengőig értékesiti, akkor azt kell mondanom, hogy a világpiacnak a helyzete is olyan ma, hogy a mezőgazdaság még talán azt a békebeli kamatozású kölcsönt sem bírná meg, arról pedig egy18*