Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.
Ülésnapok - 1927-136
'Az országgyűlés Mpviselöházánalc 136. ülése 1928 február 29-én, szerdán. 271 érintem, hogy ez jobb lesz-e, vagy rosszabb lesz-e, hanem azért nem érintem és senki által érinteni nem is engedem... (Felkiáltások jobbfelől: Nana! — Éri Márton: Önnek nincs hatósági joga! — Simon András: Másnak is van joga!) ...mert, tisztelt képviselőtársam, a törvény parancsolja ezt, hogyha valaki ellen eljárást indítottak és az illető az eljárás alatt meghalt, az ellen hánytorgatni azt, amit törvényes utón folyamatba tettek, mint bűnvádi eljárást, nem lehet és nem szabad. (Éri Márton: Ebben igaza van!) Ezért állítottam ezt. Nem önkénykedés és nem prerogativák hánytorgatása ez, hanem tisztán a törvényes álláspont hangoztatása. Ha a törvény parancsolja, hogy megszűnik a feleletrevonás lehetősége, akkor ennek a hánytorgatása is megszűnik. (Helyeslés jobb felől.) De, talán nem méltóztatnak megtagadni tőlem egyet, ha már felvetődött ez a kérdés. Lovászy Márton lehetett hibás utón járó, lehetett talán még politikailag vétkes is, de ne méltóztassék megtagadni, hogy utolsó kezeirását, halála előtti utolsó önvallomását, amelyet azért vetett papírra, hogy magát a kormányzó ur őfőméltósága előtt igazolni próbálja, — és az igazságügy minister urat kérte meg, hogy ezt az írást juttassa a kormányzó ur elé, — itt felolvashassam; talán ennek a halottnak kijár annyi elégtétel, hogy at. Képviselőház ezt az önvallomást, — Öt sor az egész, — meghallgassa (olvassa): »Egyet, nyugodt lelkiismerettel állithatok: sohasem vétettem hazám és nemzetem érdekei ellen. Lehet, hogy mint gyarló ember hibákat követtem el. de az vesse rám az első követ, aki mint politikailag szereplő ember azokban a feszült, izgalmas időkben nem követhetett el hibát«. (Kabók Lajos: Sokan hibáztak!) »Hazámtól való hosszas távollét és mérhetetlen aggodalom aláásták egészségemet. Sok bánat és fájdalom üli meg a lelkemet. Sohasem vágyódtam egyéniségem, vagy személyes tekintetek miatt közszereplésre, s ha ennek során ajkamat olyan kifejezés hagyta el a múltban, amely a mának higgadt mérlegelése közepette a viszonyok más megítélését valtja ki belőlem, ea is dokumentálja, hogy magamat mindenben alárendeltem hazám békességes fejlődése lehetőségének. A magam számára hátralévő életemre semmit sem kérek, csak hogy családomnak szűkös kenyeret juttassanak«. (Simon András: Ugyanezt kívánják a hősi halált haltak özvegyei és árvái is és nem tudják megadni nekik!) Azoknak is jár és azoknak is meg kell ezt adni. (Simon András: Ezt mondom én is!) Mi történt azonban? Lovászy Márton magatartása évek alatt a kormánynak azt az elhatározását érlelte meg, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy Lovászy Márton hazatérhessen. Itt legyen szabad rámutatnom arra, hogy nekünk milyen emelkedett jogrendszerünk van. Mi nem ismerjük az úgynevezett salvus conductus fogalmát. A magyar eljárási jog nemzetközi vonatkozásaiban ós belpolitikáikig is azt vallja: yagy joga van valakinek idejönni és akkor álljon a törvény elé annak rendje és módja szerint, de menedékjogot, salvus conductusokat nem ad. Most mégis mi történt 1 ? Lovászy Márton hazajött és a magyar királyi kormány azt kívántai tőle, adjon írásos reverzálist, hogy nem fog közéleti életet élni sem szóval, sem tollal. Higgadt, nyugodt megfontolásisal méltóztassék csak felmérni, mit jelent ez egy olyan publicista számára, aki azt a végrendeletszerü vallomását tette, amelyet itt felolvastam! Nem írni, nem beszélni; ez a halált jelenti annak, aki a hazájáért dolgozott életében mindig, (Ellenmondások a középen.) hibásan, vagy nem hibásan. (Simon András: Hibásan, az lehet!) T. Képviselőház! Én megengedem, azonban nem mindenki tudja és majd a történelem megmutatja, hogy volt olyan idő Magyarországon, almikor ennek a jólelkű embernek kezében volt Magyarország sorsa ' és szerénysége tiltotta meg, hogy akkor kezébe vegye az ország kormányzásának rúdját, pedig ez fel volt kínálva. Ki tudja megmondani, vájjon mi lett volna akkor, ha ő áll a kormány élére az ő mértékletes józan és szerény eszével, ő, aki a végleteket mindig kerülte, aki soha nem izgatott, aki soha nem lázadozott, aki mindig a kiegyenlítő igazságokat kereste? De neon merte elvállalni és ez a felelősségérzet, ^ amely _ elhárította tőle azt. hogy a kormány élére álljon, adott akkor egy végzetes irányt, ebből származott a déroute, ebből származott az a kormányzat, az a kormányrendszer, amely aláásta és forradalomba kergette (szerencsétlen hazánkat. (Egy hang a jobboldalon: Nem az entente-bar átsáffa?) Ezt sem mentségére hozom fel, mert egy állaniférfiunak helyt kell állania és annak, aki érzi magában a kvalitást, a felelősségteljes állás elől elmenekülnie nem szabad. De ha ez mégis megtörtént és ha ez a tény, miért legyen az a szigor egy becsületes ember ellen? Hiszen azt az egyet el kell ismerni, hogy a kormánynyal kötött szerződést becsületesen és híven betartotta; elkerülte az embereket, elkerülte a szerkesztőségi íróasztalokat, elkerült minden olyan látszatot is, hogy Lovászy Márton aktív politikába ártja magát. De mármost kérde : zem: erkölcsös dolog-e, hogy amikor valaki ellen bűnvádi eljárást indíttat a kormány kétrendbeli izgatás miatt, egyszerre azt mondja neki: én megengedem, hogy itthon légy és nem vonlak felelősségre, de ne szólj ós ne írj. Ezt ráolvasni és rákényszeríteni valakire nem egeszén van rendjén. Amikor a halott emlékét idézem s azt mondom, hogy ebbe halt bele, ez és a nélkülözés okozta azt a nagy szomorúságot, hogy időnekelőtte sírba kellett szállnia, akkor özvegyével szemben én a részvétnek és az igazságos törvényességnek minden érvényesítését hiyom fel és azt mondom, ha a szerződés ugy szólott a kormány neszéről, hogyha a halott nem ír és nem beszél, bántódása nem lesz, akkor ennek a kétoldalú szerződésnek folyományaként a nyugdíjas állapotban elhalt Lovászy Márton özvegyének jár a nyugdíj, azt nem szabad nélkülözésnek és éhenhalásnak kitenni. De nemcsak a részvét, nemcsak az igazságérzet és nemcsak az ősi magyar jognak az özvegyi jogról alkotott fogalmai kell, hogy figyelembe jöjjenek. Jogtudó képviselőtársaim tudják, hogy (Kabók Lajos: Ugy látszik, nem tudják!) a magyar magánjogi rendszernek egyik ékessége az özvegyi jognak tiszteletbentartása, az özvegyeknek mindig előnyben való részesítése és gyámolitása. Erre mind nem hivatkozom. De hivatkozom, t. Képviselőház arra, hogy amikor Lovászy hazajött és nyugdíjának megállapítását kérte, ezt a mélyen t. külügyminister ur —. bizonyára a pénzügyminister úrral egyetértésben — elutasította azzal, hogy nem folyósítja, mert megszakadt a nyugdíjigény azzal, hogy ő emigrált, ő külföldre távozott. Erre vonatkozólag most van nekem egy nagyon erős, dönthetetlen válaszom. Válaszom a magyar királyi közigazgatási biróságnak 4972. számú Ítélete 1926-ból, amely így szól (olvassa): »A magyar királyi 42*
