Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.
Ülésnapok - 1927-132
144 Az országgyűlés képviselőházának szabad légi úthoz hasonlítom, ennek a javaslatnak tárgyalásánál csak egy tanácsot adhatok neki: dobja ki a léghajóból a felesleges homokzsákokat, amelyek közé tartozik ez a törvény, illetve törvényjavaslat is. Dobja ki azért, hogy ez a léghajó előre és felfelé mehessen, hogy eljuthasson oda, amint képviselőtársam is emiitette, (ügy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) ahová haiadnia kell minden kormánynak, tehát a jelenlegi kormánynak is, Nagy-Magyarországhoz. Az elmondottak alapján ezt a törvényjavaslatot még általánosságban sem fogadhatom el a részletes tárgyalás alapjául. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Sándor Pál! Sándor Pál: w T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Régi magyar szokás szerint ott kezdem, ahol előttem szólott t. képviselőtársam elhagyta. Ö olyan témákat hozott ide, amelyekkel voltaképen megkönnyítette az én mai beszédemet. A téma elsősorban az: mit tettek a zsidók a tőlünk elrabolt tartományokban, milyen magaviseletet tanúsítottak? Erre ő példákat emiitett, újságcikkeket hozott. Én ebben a tekintetben nem hoztam ide semmit sem. Ha t- képviselőtársaim ebben a tekintetben tudni akarnak valamit, akkor méltóztassanak elsősorban Friedrich 1 képviselőtársunkhoz fordulni, aki meg fogja magyarázni, hogy 1920-ban, amikor a zsidókat legerősebben üldözték ebben az országban, mit tettek a nyngatmagyarországi ügyek lefolyása alatt. Ha tudni akarnak valamit, méltóztassék a ministerel nök úrhoz fordulni, aki számtalan esetben tapasztalta, hogy láthatatlan kezek dirigálták azokat a dolgokat, amelyek ott lefolytak. Ha tudni akarnak valamit, ne méltóztassanak hozzám fordulni, mert elmondhatom önöknek, hogy itt van nálam — aki a képviselő urak közül el akarja olvasni, megláthatja — egyrésze annak, amit tettünk, de ez nem alkalmas arra, hogy elmondjam, mert ezzel károsij tanám a mi országunkat, mert ez lehetetlenné tenné, hogy a jövőben ugyanolyan eréllyel, ugyanolyan buzgó hazafisággal álljanak ki a saját meggyőződésük, a saját szivük sugallatára, hogy fentartsák azt a magyarságot, amelyet általában még az okkupált tartományokban is fentartani lehet. Nagyon jól mondta, azt hiszem Lukács t. képviselőtársam, hogy az elerabolt tartományokban igen erősen kell résen lennünk, hogy magyarságunkat fentarthassuk. Résen kell lennünk, mert sok mindenben mi vagyunk az okai annak, hogy odakünn egyik, vagy másik eltántorodik. íme egy péda. Huszonöt év óta nem találkozott egyetlenegy kormány sem, amely a cionizmus statútumait jóváhagyta volna. Huszonöt év óta vannak már benn ezek az alapszabályok ezzel a kéréssel és senki sem hagyta jóvá azokat. És ime most két hónappal ezelőtt jóváhagyták a cionizmus alapszabályait Magyarországon. Mit csináljunk mi magyar zsidók, akik eddig erősen dolgoztunk, hogy a magyarság gondolatát fentartsuk az elrabolt országrészekben? Én megmondottam a t. belügyminister urnák, hogy itt végtelen nagy hibát követett el, hogy vonja vissza a jóváhagyást, mert egyszerűen tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva, ha a magyar belügyminister a cionizmust itt helyesli. Nagyon szórnom, hogy tisztán gyűlöletből vagy ellenszenvből a zsMóság iránt, vétkeznek a magyar gondolat ellen, Magyarország 132. ülése 1928 február 22-én, szerdán. gondolata ellen. Végtelen nagy gyengeségre mutat a*z, hogy azért, mert egy párt követeli, vagy amint én informálva vagyok, Anglia nyomására egy magyar belügyminister jóváhagyta csonka Magyarországon ezeket az alapszabályokat, amit nem tett meg Nagy-Magyarország egyik ministerelnöke vagy belügyministere sem. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék a tárgyra térni. Sándor Pál: Én felelek arra, amit a t. képviselő ur mondott, ha nem szabad, elállók. Elnök: A numerus claususról szóló törvény módositásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása van napirenden. Sándor Pál: A másik kérdés a keresztényeknek, a kereskedelemben való részvételére vonatkozik, amit, ha szabad kifejtenem, ki fogok fejteni, miután a képviselő ur szintén érintette. (Rothenstein Mór: Vagy van szólásszabadság, vagy nincs!) 1901-ben a régi képviselőházban egy beszédet mondottam el és elmondtam egy viccet is, amelyet most ismételni fogok. Elmondtam, hogy édesapámnak volt egy erdélyi barátja, annak két fia volt. Az egyik fizetésnélküli díjnok volt egy ministeriumban, monoklival és frakkban, a másikat pedig az apám tanácsára biztositási üzletbe adta. Amikor egyszer karácsonykor hazajöttek, mindkettő a régi kúriára, azt kérdezte az egyik testvér a másiktól, igaz-e, hogy te Kóbi lettél? T. képviselőtársam, ez a szignaturája a magyar felfogásnak, ami volt addig, mig a háború ki nem tört. Kereskedőnek, greizlerosnak lenni, menni sippal, vagy a rőffel odaállani a pult mögé vagy mázsa mellé állni, vagy reggel hét órakor felkelni az nem volt magyar virtus. Ezt én szemére hánytam, akkor a magyarságnak és kértem Őket, hogy menjenek a kereskedelmi pályára. Mi történt? Amikor egyszer három dzsentri fiut behoztam a tétényi sertésvágóba, mind a három megszökött onnan, (Reischl Richárd: Nagyon rossz szag van ott!) tehát, t. képviselőtársam, ellenkezőleg mi követeltük, hogy a magyar társadalom ne legyen olyan egyoldalú és necsak szolgabiró, állami és városi hivatalnok, akarjon lenni mindenki, hanem menjen szabad foglalkozásra. Rajtunk nem múlott, t. képviselőtársam, hogy ez a dolog nem oldódott meg. Ezekntán t. Ház, legyen szabad beszédemre áttérni. Ha visszagondolok a numerus clausus keletkezésére, mondhatom, szomorúság tölti el szivemet. Körülbelül ott, ahol most Bleyer t. képviselő ur ül, tartottam első beszédemet a zsidóság érdekében és ki akartam mutatni, hogy a zsidóság megtette kötelességét mint magyar a múltban, és meg fogja tenni a jövőben is. Soha életemben azt a beszédet és a körülményeket, amelyeket maga után vont, elfelejteni nem fogom. Talán egyesek emlékeznek még arra, hogy egy irtózatos vesszőfutásban volt részem. Ugyanakkor beszédem után — ma már elmondhatom — a rendőrségnek egy magas funkcionáriusa azt a tanácsot adta, hogy néhány óra alatt fussak el Magyarországból, mert életem nem biztos. Még ma is emlékezem erre, t. uraim. Én azt mondottam neki: nem futok, itt maradok. Azt mondotta erre: mások megteszik. Végül azt mondta nekem az illető, aki keresztény ember: kedves barátom, viszont foglak látni téged a morgueban. Ez volt a beszélgetés. Még ma is ott fekszik első testamentumom a közjegyzőnél- mert akkor az volt a divat hogy az emberek öngyilkosok lettek, (Bródy Ernő; Ma is, fájdalom! —
