Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-110
Az országgyűlés képviselőházának 110. ülése 1928 január 13-án, pénteken, 75 tóztassék e közbeszólás értelmére vonatkozólag felvilágosítást adni. Gaal Gaston: T. Ház! A kifejezést tényleg használtam, és sajnálom. Méltóztassék ezt, elnök ur, tudomásul venni. (Helyeslés.) Elnök (csenget): Ennek ellenére is kénytelen vagyok, a közbeszólás súlyosságánál fogva a képviselő urat rendreutasítani. Méltóztassék a szónok urnák folytatni beszédét. Malasits Géza: T. Képviselőház! Ha már az előadó úrral foglalkozom, legyen szabad az előadó urnák még egy kijelentésére reflektálnom. Amikor a hadikölcsöncímletek befizetéséről és a takarékbetétek elértéktelenedéséről volt szó, akkor az előadó ur bájos naivitással azt mondta, hogy: kérem szépen, ez a sors; hát aki kiment a háborúba 1 ? 1914-től kezdve az emberek kimentek a háborúba; az egyik meghalt, a másik épen jött haza. Aki meghalt, az meghalt, aki meggazdagodott, az meggazdagodott, aki szegény lett, az szegény lett; tekintse ugy mintha a háborúban elhunyt volna. Nem egészen találó a hasonlat. Aki kiment a háborúba, annak senki a világon nem igérte, hogy épkézláb fog hazajönni. Az az ember, aki kiment a harctérre, tudta, hogy esetleg otthagyhatja a fogát. Annak senki sem igérte meg, legkevésbbé ezekről az előkelő bársonyszékekről nem mondta senki azt, amit a hadikölcsönre vonatkozólag mondott, hogy tudniillik: a haza minden vagyonával, becsületünkkel, az utolsó kabátunk eladásával garanciát vállalunk azért, hogy a kölcsön megtérül. Annak a katonának senkisem mondotta ezt. Az a katona egy politika szolgálatában állt, amely politikát fegyverekkel folytattak az urak s amely politikát a hetvenes—nyolcvanas években elkezdtek. Engedelmet kérek, itt egészen máskép áll a helyzet, mert meggyőződésem szerint már eddig is lehetett volna módot találni arra, hogy legalább a legszegényebb kölcsöneímletjegyzők kapjanak valamit. (Vmi van! a szélsőbaloldalon.) De ha már ezt nem tették, akkor legalább! azt fogadták volna el, amit Sándor Pál t. képviselő ur ajánlott; az a minimum lett volna. De ezt sem, azt sem. A takarékpénztári betéteket azért nem lehet valorizálni, mert nincs kin behajtani, pláne a minister ur bájos, mondhatnám gyermekded naivitással mondja: ja, tönkretenné a pénzintézeteket! Nem tenné tönkre, amint később bizonyítani fogom. Mindennek egy a vége, tisztelt Képviselőíaz. Az urak megint alkalmat adtak ennek a törvényjavaslatnak beterjesztésével arra, hogy a nep meditáljon és gondolkozzék a szocialista igazságok felett. Nekünk már régen igazságunk az, hogy a kapitalista államnak, amikor venni kell. ezer körme van, de amikor adni kell, iákkor csak ökle van a szegény ember szamaira. Itt ad oculos demonstrandum megtalálja a nep, hogy ezer körme van az államnak akkor, amikor venni kell, amikor hadikölcsönt vagy egyebet kell venni. Amikor az állam követel, azt mindenkitől valorizáltan követeli, de akinek ő tartozik, annak egyszerre semmit sem ad vissza. A népek meg fogják tanulni, hogy mennyire igaziunk van nekünk szocialistáknak, amikor azt mondjuk, hogy a mai állam osztályállam s az osztályérdekek megvédése szempontjából nem mennek tovább az urak a javaslatukban, mint amennyire terVezték. A pénzügy min ister ur föérvével részletesebben kivárnék foglalkozni, nevezetesen azzal, hogy az államháztartás egyensúlyának felbillenése nélkül nem lehet a hadikölesönöket valorizálni. Egy további állítása — amikor tudniillik mi azt feleltük, hogy nem folyik kellő takarékos gazdálkodás — hogy : hozzunk konkrét bizonyitékot. Hát majd szolgálunk konkrét bizonyitékokkal; egyelőre maradjunk az államháztartás rendbehozatalánál. Én nem vagyok sem jogá«z, sem finánc, sein (inánczseni. Annyi egyszerű, természetes mnnkáseszem azonban van, hogy felfogjam: kellő takarékosság mellett és az államkasszába befolyó pénzek óvatos és okos felhasználása mellett el lehetett volna menni egy nagyon mérsékelt valorizációig, amely nagyrészt megnyugtatná főként az ősjegyzőket, megnyugtatná azt a sok ezer ós ezer szegény exisztenoiát, akiknek jaja, siráma kötéllé fonódik és hurok lesz az urak nyakán a legközelebbi választáson. (Sándor Pál: Nyílt választáson nem lesz hurok! — Peidl Gyula: Nyilt szavazás mellett be vannak biztosítva!) Az urak a nyilt szavazással be vannak biztosítva, de arra nincsenek bebiztosítva, hogy meddig fogják tudni fentartani a nyílt szavazást. Nekem legalább az a meggyőződésem, hogy az európai felhá'borodás hatása alatt meg fogják változtatni az urak meggyőződésüket, bármennyire inspirálja "is erre az urakat vezérük és ministerelnökük. De mondom, az államháztartás egyensúlyának felbillenése, azaz annak veszélye az a tabu, amely szent ós sérthetetlen, amely tabut megbántani nem szabad s amelynek fentartása érdekében semmiféle enyhítést tenni ezen a javaslaton nem lehet. V<ltam bátor megmondani, hogv kellő takarékossággal, az állami bevételek okos és céltudatos felhasználásával lehetne akkora összeget kihasítani, amely elegendő volna a legéhesebb szájak betömésére, amely elegendő volna arra, hogy a magyar állam lerója legsürgősebb tartozását azokkal szemben, akik hittel és bizalommal adták az államnak veszély idejében legutolsó fillérüket. Nem kívánok leveleket felolvasni, bár van nálam néhány, amelyek ezt bizonyítják- Elmondtam annak az özvegy Nuszhaumnénak esetét, elmondhatnám Giesswein volt képviselőtársunk és prelátus gazdasszonyának esetét, aki egész életének gyümölcsét hadikölcsönbe fektette, aki ma öreg és munkaképtelen, betevő-falatja s'ncs és könyöradományra szorul. Ö az államnak ezrekre menő hadikölcsönt jegyzett. Hozhatnék saját választókerületemből tucatszámra embereket, akik teljesen tönkrementek és nincs reményük arra, hogy még 35 évig élnek, amely idő után talán, majd ha valamikor lehetséges lesz, fog az állam valamit adni. Ezzel tehát nem is kivánok foglalkozni, csak rá kivánok még egyre mutatni, arra, hogy soha még osztályuralmat forradalom után annyi pénz- és véráldozattal nem állítottak vissza, mint ezt a dicső keresztény és nemzeti kurzust. Kezdve a bankgassi'i elcsent és mondhatnám elherdált milliókon, folytatva a szovjetpénz-devalváción, a kékpénz lebélyegzésén, amelynek eredményét néhány hónap alatt elköltötték, azután a Britannia, az Astoria és a Batthyány-palotában székelő különítmények dolgán, megemlíthetem még a kényszerkölcsön ügyét : mindezek súlyos milliárdokba kerültek. Említhetnék egész sereg kurzus-alakulatot, amely milliárdokat kapott az államkasszából, említhetnék intézményeket, amelyeknek haszontalanságáról azok is meg voltak győződve, akik megalapították, és akiknek azok egys/eriien csak megélhetési lehetőség volt. Itt az utolsó f>—6 esztendőben olyan őrült pénzpazarlás ment vétrbe, amely nem ezt a szegény agrárius Magyarországot, hanem ennél hatalmasabb, erősebb ipari államot is megrenditett volna alapjaiban. A magyar
