Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-110

72 Az országgyűlés képviselőházának 110. ülése 1928 január 13-án, pénteken. lombardirozták kölcsöneiket s hogy a külföldi intezetek kötelezettségeiket a magyar biztosítóintézetekre ruházták át, ezt nem tudhatom; de mindannyian tudjuk azt, hogy a javaslatban tervezett megoldás e családok jövőjét a teljes bizonytalanságnak teszi ki. (Ugy van!) Képzeljük el, lisztéit Képviselőház, a tisztviselői kar helyzetét» ha a törvényhozás azt mondaná ki, hogy a változott gazdasági viszonyok miatt az igényelhető összeg helyett legfeljebb 4—5%-át kapja nyugdíjának, aminő összegnek vette körülbelül az előadó ur az életbiztosításokra Qzeihető összegeket. Nagy kérdés azonban, vájjon lehet-e ennyit ús számitani. Az analógia, ha nem is teljesen helytálló, de tény az, hogy 'az életbiztosítási összeg nem jár messze a nyugdíjak természetétől, mert hiszen igen sok ilt'lbiztositás évjáradékokkal volt kombinálva, és egyenesen azt célozta, hogy a szabad pályán levőknek szerény nyugdíjat biztosítson az egyéibként hiányzó nyugdíj helyébe. Ha más megoldási mód nem is volna, mint a javaslatban tervezett megoldás, legalább valamivel magasabb százalékos hozzájárulással és egy hosszabb időn át tartó tőkeképzési idővel kellene olyan alapot létesitni, hogy azután idővel legalább 20%-a visszatérülhetne a befizetett összegeknek. A veszteség igy is súlyos lenne, de legalább idővel mégis számbavehető összeg térülhetne vissza és pedig ugy, hogy ez a biztosítóintézetek életképességét sem érintené. Azt hiszem, maguk a biztosítótársaságok is jobban járnának egy ilyen megoldással, mert ha a régi biztositások a javaslat terve szerint fizettetnek ki, nem gondolnám, hogy a legékesebben beszélő ügynökök is animálhatnák a közönséget ujabb biztositások kötésére. Itt a parlament közelében is látunk néhány reklámplakátot. Egy télibundás, őszhaju ur pénzt ad egy rongyos, öreg koldusnak. A kép alá ez van irva: »Látod, nem hallgattál rám, most rólad is gondoskodnék a biztosítóintézet.« A kép jó, csakhogy az öreg koldus az, aki az életét biztosította. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Higyjék el a biztositátársaságok, hogy az életben kinlódó koldusok többet beszélnek és mást mondanak, mint a reklámplakátok télibundás öreg gavallérjai. Ennyit óhajtottam az általános vita során t. Képviselőház, elmondani. A javaslat tanulmányozásakor egyébként megértettem és magam is átéreztem azt a hangulatot, amely a felszólalások legtöbbjén átvonult. Az objektiv érvek közül is kiérzik a szomorú kénvszerüség érzése, annak átérzése, hogy voltaképen a trianoni kegyetlenség szomorú következményeit kell a törvény rendelkezéseiben megállapítanunk. Az óhajtás legfeljebb az lehet, hogy a törvény rendelkezései valóban méltányosak legyenek és ne legyenek keményebbek, mint a mennyit a kényszerítő körülmények a mának nehéz viszonyai közt megkövetelnek. A holnapokban, a jövőben már bizunk, a sokat átélt nemzetek erős hitével, amelyeknek életképessége az ellenállásokban edződött erővé és amelyeknek múltját ha gyászossá tette is a sok szenvedés, de hitük megacélosodott a küzdelmek kohójában. Még sok körülöttünk a meg nem éités és a közömbösség. De megolvadnak a jéghegyek is, ha lassan is. És lassan olvad már a •magyar sors iránti ridegség jéghegye is. Ha megolvad és ismét jobb napokat lát a nemzet, hiszem, hogy nem fog megfeledkezni azokról, akiknek most, e javaslat tárgyalása alkalmával adós maradt. Ebben a reményben a javaslatot általánosságban elfogadón). (Élénk helyeslés, éljenzés és taps jobbfelöl. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Malasits Géza! Malasits Géza: T. Képviselőház! Előttem szólott t. képviselőtársam főként jogászi érvekkel igyekezett igazát alátámasztani. Miután én nem vagyok jogász, ilyen ellenérvekkel nem szolgálhatok, ennélfogva nem fogja rossz néven venni, ha nem polemizálok vele. Csak egy kijelentésére kívánok mégis reflektálni. A képviselő ur azt mondotta, hogy a valorizáció nem kizárólag az igazság és a jog kérdése, hanem a célszerűség és a lehetőség kérdése is. Ebben teljesen igazat adok a képviselő urnák, csak a konzekvenciák levonásában térünk el egymástól. Nevezetesen nekem az a véleményem, hogy még célszerűségi okoknál fogva is — mint ahogy majd leszek bátor kifejteni — sokkal praktikusabb lett volna, ha az államháztartás egyensúlyának megingása nélkül legalább annyira ment volna a valorizáció, mint amennyire azt Sándor Pál t. képviselőtársam két indítványában is javasolta. Célszerűségi okoknál fogva, a nemzet hitelének biztosítása szempontjából is jobb lett volna ez, mint amit a minister ur most tervez. Ám azonban ezekről most már késő beszélni. Most egyelőre a pénzügyminister ur tegnapi felszólalására kívánok válaszolni, csak annyiban, amennyiben bennünket aposztrofált. A minister ur lángostorral kezében vágott végig rajtunk, (Peidl Gyula: Érvek helyett!) mondván azt: mit akarunk mi, szociáldemokraták, mit kiabálunk mi, hiszen amikor mi kormányon voltunk, amikor mi a kormányra befolyást gyakoroltunk, akkor mi a címletbirtokosokkal szemben sokkal brutálisabban jártunk cl, mint a jelenlegi kormányzat, mert hiszen mi a mi pénzügyministerünkkel megtiltattuk a koronajáradékot s általában a koronatartozások kamatfizetését. T. Képviselőház! Valami különbség van az akkori állapot és a mai állapot között. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy akkor Magyarországon forradalom volt s ezt megelőzte a monarchia felbomlása s megelőzte minden hatalomnak megszűnése; ugy látszott, hogy körülöttünk minden atomizálódik. Ilyen viszonyok és ilyen körülmények között az egyetlen célszerű, lehetséges intézkedés az volt, amelyet Szende Pál akkori pénzügyminister tett. Hozzá kívánom fűzni, nem Szende Pál mentségére, mert hiszen ebben a kérdésben Szende Pál mentségre nem szorul, hanem a tárgyi igazság megállapítására — hogy Szende Pál akkori intézkedését egy ministerial is bizottsággal beszélte meg, amelyben a pénzügyministerium főfunkcionáriusai és a magyar pénzügyi élet kiválóságai vettek részt, akik mind egyértelmüleg kijelentették, hogy az egyetlen lehetséges intézkedés a korona értékének megvédésére, értékének magtartására az, ha átmenetileg minden kamatfizetést letiltanak. Ez történt akkor és ha ezt bűnül rója fel a minister ur nekünk, akkor ezt a bűnt vállaljuk, mert az ország akkori állapotában szolgálatot kívántunk tenni az országnak azzal, hogy hozzájárultunk a kamatok fizetésének letiltásához. Megjegyezni kívánom még azt is, hogy ez átmeneti intézkedésnek számított, annak tervezték. De kérdem a minister urat, miért nem vették fel az erihagyott fonalat? Amikor a forradalmak és a tanácskormány bukása után ez a mai dicsőséges keresztény kurzus uralomra került, miért nem kezdték kötelességüket teljesi-