Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-110

Az országgyűlés képviselőházának 110. ülése 1928 január 13-án, pénteken. 71 kompromisszumot keres a jogi elvek és a gazdasági lehetőségek között. És lehetetlen, t. Képviselőház, hogy a legnagyobb tisztelettel ne emlékezzem meg itt a legfelsőbb biróságnak e nehéz jogterületen az elmúlt években kifejtett jogalkotó és jogfejlesztő működéséről, amidőn mondhatni, minden törvényes rendelkezés hiányában magának kellett jogszabályt statuálnia s evégett számbavetnie és mérlegelnie a megváltozott súlyos gazdasági viszonyokai és alkalmazkodni azoknak kikerülhetetlen következményeihez. A különböző tanácsokban kétségkívül voltak divergáló felfogások is. Volt idő, amidőn egyik tanács a közönséges késedelmen túlmenő vétkességet, a másik a pénzértékben előre nem láthatott csökkenést tartotta a valorizáció jogalapjául, eltérések mutatkoztak a valorizáció terjedelme és mértéke tekintetében is, de később egységesebb felfogással mutatta már gyakorlatának öntudatosságát és a gazdasági viszonyoknak is elengedhetetlen mérlegelését. E jogterületen épen ugy, mint a gazdasági lehetetlenülés kérdésénél folytatott gyakorlatával is — csak a magánjog területén akarok maradni — a Curia a korábbi időknél jóval túlmenően vált jogalkotó tényezővé és a joggyakorlatnak, mint jogforrásnak migyobb és fontosabb helyet állapított meg. Gaal Gaston t. képviselőtársam tegnap itt elhangzott felszólalása során kifogásolta ezt, az élet azonban odavit.e a biró asztalához ezeket a jogeseteket. A kir. Curia tanácsainak talán egyszerűbb és kényelmesebb álláspontjuk lett volna az, ha azt mondották volna ki, hogy törvénykönyvünkben nincsenek szakaszok az életnek ez eseteire. Ez kényelmesebb álláspont lett volna, azonban ártott volna a gazdasági életnek, ártott volna a felek jogos érdekeinek. A kir. Curia a nehezebb álláspontot választotta és megoldotta a jogtudomány segítségével és a gazdaság] élet és a gazdasági szükségesség figyelembevételével az elébe vitt eseteket. Azt hiszem, kötelességet is teljesitek, mint jogász, amikor itt erre rámutatok és amikor hálásan emlékezem meg a kir. Curiának működéséről. (Helyeslés a jobboldalon.) Már a birói gyakorlat kialakulásánál is tapasztalható volt, hogy a felfogások a szerint divergálódhatnak, bogy mennyiben érvényesülhetnek egymás mellett, vagy egymással szemben a jogi elvek és a közgazdasági vagy szociális szempontok. Ugyanez befolyásolhatja mármost e javaslat egyes rendelkezéseinek a megítélését is, sőt azt is, hogy milyennek Ítéljük meg azt a gazdasági helyzetet, amelynek érdekében a jog általános elveinek háttérbe kell szorulniok. Pro és contra bizonyára súlvos érvek hozhatók fel a javaslat több rendelkezésével szemben. Az általános vita során a javaslat magánjogi rendelkezései közül csupán néhányra leszek bátor kitérni. A javaslat a magántartozásokra vonatkozó részében elvileg következetes az előző jogalkotáshoz, mert már az 1923. évi 950. számú ministerelnökségi rendelet is a méltányosság elvi alapjára. helyezkedett, amidőn az aranyban teljesítendő tartozások összegének meghatározásánál megengedte, hogy a pénztartozást a megváltozott gazdasági viszonyok folytán az adós vagyoni és kereseti viszonyainak megfelelően le lehessen szállítani. Ebben a rendeletbon megállapított méltányossági elv szolgál o javaslat elvi alapjául is. ' A jogbiztonság szempontjai tették azután kétségkívül szükségessé, hogy törvényhozó si lag állapíttassanak meg azok a tartozások, amelyeknek átértékelése lehetőnek tartható, vagy pedig lehetetlennek azért, mert átértékelésük esetén a gazdasági élet súlyosabb megrázkódtatásától lehetne tartani. A jogbiztonság e védelme és evégből a valorizálás eseteinek megállapítása bizonyára közgazdasági és igazságügyi érdek is és itt legfeljebb az vitatható, hogy a valorizálásból kizárt egyes követelések valorizálása, vagy nagyobbmérvü valorizálása valóban súlyosabb természetű közgazdasági következményekkel járna-e? A valorizálás mérve tekintetében helyes a javaslat azon alapelve, hogy a valorizálás akként történjék, hogy az adós jogtalanul ne gazdagodjék es hogy másfelől az átértékelés túisagos mértéke vagyoni rormlását ne okozza, de hogy ez a helyes elv a törvény szövegében is kifejezést nyerjen, szerény véleményem szerint a részletes tárgyalás során a bizottsági javaslat 11. §-ának utolsó bekezdésében stiláris módosítást kellene eszközölni. Méltányosnak tartom a bizottsági tárgyalás során az 5. §. 2. pontjaként felvett azt a rendelkezést, hogy a készpénztartozás is valorizálható legyen, ha azt értékálló dologba fektették. A bizottsági javaslat 13. §-ának az ellen a része ellen azonban, amely ellen tegnap Gaal Gaston t. képviselőtársam szót emelt, hogy a már ítélettel vagy egyezséggel eldöntött valorizációs kérdésben ujabb valorizáció is lehetséges legyen, jogpolitikai és közgazdasági szempontokból is kétségkívül hozhatók fel alapos érvek is. (Ugy van! Ugy van! jobbfclől.) Meg kell azonban állapitanom azt, hogy a királyi Curiának több alkalommal hozott Ítéletei és mondhatni kifejlődött gyakorlata szerint a valorizálás nélkül megítélt követelés valorizálása iránt ujabb per is folyamatba tehető és így az idevonatkozó bizottsági javaslat, ha nóvum a ministeri javaslattal szemben, nem volt nóvum a joggyakorlat ban. A királyi Curiárról fel sem tehető — bizonyára senki nem is állítja, — hogy valamely társadalmi réteg érdekében hozta volna meg ezeket a határozatokat és foglalta volna el jogi álláspontját. Magamnak is bizonyos aggodalmakat kell azonban kifejeznem a javaslatnak az életbiztosításokra vonatkozó rendelkezéseivel szemben. A középosztálynál, főleg a szabad értelmi pályákon foglalkozóknál, de a kereskedő és iparos osztálynál is, a tőkegyűjtésnek és a jövőről való gondoskodásnak elég gyakori formája volt az életbiztositásoik kötése. A biztosítótársaságok ügynökeikkel el is árasztották az országot. Egyik a másiknak biztosításait igyekezett átvenni, természetesen ügyelve arra is, hogy a biztosítási összeg mindig nagyobb legyen. Hosszú éveken át, a legtöbb biztosítottnál, sokszor nélkülözések árán is történt az életbiztosítási díjak fizetése. Ha a biztosításokba fizetett összegeken ingatlant szereztek volna, ' ezzel többé-kevésbé biztosíthatták volna magukat elaggott korukra és családjukat szerény módjuk szerint haláluk esetére. Sokszor beszelünk épen a középosztálynak nagy nyomoráról és reménytelen gazdasági helyzetéről s most e javaslatnak az életbiztosításokról szóló rendelkezése még reménytelenebbé teszi helyzetüket. A javaslat indokolása szerint a díjtartalékul elhelyezett tőkék nem valorizálhatok es ezért nem valorizálhatok az életbiztosítási szerződéseken alapuló pénztartozások sem. (Halas/. Móric: Minden utódállam valorizálta, csak mi nem!) Hogy való-e a Sándor Pál tisztelt képviselőtársam által is felhozott az a ténykörülmény, hogy a biztositótársaságok jobbára