Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-108
26 Az országgyűlés képviselőházának 108. ülése 1928 január 11-én, szerdán. szerencsétlen megcsonkított országban kérdés, amely évek óta olyan nyugtalanságot idézne elő a közvéleményben, mint a valorizáció kérdése. Már hosszabb idővel ezelőtt, amikor még nem is volt ismeretes a kormánynak ebben a kérdésben elfoglalt álláspontja, hallottuk és olvastuk egész sorát a nyilatkozatoknak, amelyek a valorizációnak, különösen pedig a hadikölcsönök valorizációjának kérdésével foglalkoztak. Nyilatkozott ebben a kérdésben többek között az országnak három volt pénzügyministere, nyilatkoztak nagynevű politikusok ugy a kormányt támogató, mint az ellenzéki pártok részéről, nyilatkoztak legkiválóbb publicistáink és nyilatkoztak végül a kérdés megoldásánál az érdekeltek képviselői is. Mindezen nyilatkozatokból kicsendül nézetem szerint az az alapigazság, hogy a valorizációval, legelsősorban a hadikölcsönök valorizációjával szemben a teljes negáció álláspontja nem egyeztethető össze sem a méltányosság elvével, sem pedig — és ezt aláhúzom — a magyar állam becsületével. (Igaz! Ugy van! balfelul.) De t. Képviselőház, meg vagyok győződve arról is, hogy a valorizáció hivei között — tartozzanak azok bármilyen párthoz vagy társadalmi osztályhoz — nincs egyetlenegy sem, aki a valorizáció kérdését úgy akarná megoldani, hogy ezáltal a polgárok teherbiró képességének végső határáig felemelt közterhek újból felemeltessenek. Azzal tisztában vagyunk mindnyájan, hogy a valorizációval kapj csolatban az államra és vele együtt az adózó polgárság vállaira egy fillérnyi ujabb terhet hárítani nem lehet és nem szabad. (Ugy van! a jobboldalon.) De azt is tudjuk, hogy e terhek ujabb felsrófolása nélkül a rendes állami költségvetés keretein belül nem oldható meg a valorizáció kérdése. Az ellenzéki kritikának itt igen könnyű a helyzete, s hallottunk erről az oldalról sok olyan kijelentést, hogy mellőzzünk az állami életben minden felesleges kiadást, térjünk rá a legnagyobb takarékosság útjára, s akkor felszabadulhatnak az állami költségvetésben olyan^ összegek, amelyek segítségével a valorizáció* kérdését meg lehetne oldani. T. Képviselőház! Ilyen kijelentések — nézetem szerint — inkább csak arra alkalmasak, hogy az országos közvéleményt felizgassák, anélkül, hogy ezáltal a kérdést lényegileg közelebb vinnék a megoldáshoz. Hajlandó vagyok koncedálni, hogy egyikmásik tárcánál olyan kiadások vannak a költségvetésben beállítva, amelyek esetleg megtakaríthatók lennének, de ezeknek a tételeknek megtakarítása eseten sem szabadulnának fel olyan összegek, amelyek segítségével a valorizáció kérdését közmegnyugvásra meg lehetne oldani. Az ellen pedig, hogy a hadikölcsönök valorizálásának kedvéért egyéb fontos szociális kérdéseket elhanyagoljunk, hogy ne teljesítsük az államnak talán épen a mai időkben különös fontossággal biró kulturális feladatait, hogy hagyjuk abba a háború alatt és az azt követő időkben teljesen elmaradt és csak most nem régen szép eredménnyel megindított beruházási munkálatokat, amelyek nemcsak az állani vagyonállagának növelését jelentik, de .sok százezer magyar munkásnak is biztosítják a mindennapi kenyeret, — az ellen. t. Képviselőház, egyenesen tiltakozom. És mindezek előrebocsátása után mégis azt állitom. hogy azokat, akik az állammal szemben hazafias kötelességüket teljesitették és hadikölcsönt jegyeztek, megfelelő módon kárpótolni kell. Ezt követeli a jog és igazság elve, ezt parancsolja a méltányosság, de ezt előírja legfőképen a magyar névnek, a magyar hazának ezer éven át megóvott becsülete is! (Ugy van! Ugy van!) Elvégre nem szabad megengedni, hogy az özvegy, aki az akkori érték szerint tekintélyes vagyonát, melynek hozadéka gond nélküli megélhetését biztosította, az államnak adta oda, ma kegyelemkenyéren éljen; hogy az árva, akinek nagy értékű ingatlana volt, melyet az árvaszék a kiskorú árva beleegyezése nélkül értékesített, hogy a vételárat hadikölcsönbe fektesse, ma koldulni legyen kénytelen; hogy az a fronton küzdő hős katona, az a kisgazda, kisiparos vagy tisztviselő, aki néhány ezer korona megtakarított pénzét hazafias buzgalomból és félrevezetve az akkori felelős kormányok biztató nyilatkozatai által, hadikölcsönbe fektette, elveszítse ezt a pénzét azért, mert megszorult hazáját annakidején hadikölcsön jegyzésével segítette. Ha országszerte emléket állítunk a harctéren elesett hősöknek; ha az állam gondoskodik az elesett hősök özvegyeiről és árváiról, ha az állam ellátási díjat fizet a háború rokkantjainak, akkor lehetetlen megfeledkeznünk a háborúnak azokról az áldozatairól, akik vagyonukat tették le a haza oltárára és akiknek ma ezért betevő falatjuk nincsen. Megengedem, hogy a tervbevett úgynevezett karitatív valorizáció pillanatnyilag enyhitette a nyomorban élő hadikölcsönjegyzők helyzetét. De végleges megoldást ez nézetem szerint nem képezhet, mert a kiosztandó segélyek alamizsna jellegével bírnak, már pedig, t. Képviselőház, a hadikölcsönkötvény-tulajdonosoknak nem alamizsna kell, de jogos és méltányos követelésük teljesítése. A hadikölosönöknek általános felértékelését a névérték egy bizonyos csekély százaléka erejéig, amire nézve itt is hangzott el már indítvány, ugyancsak nem tartom szerencsés megoldásnak, mert egyeseket, akik a hadikölcsönkötvényeikkel üzérkedtek, illetéktelen haszonhoz juttatna, azokon pedig, akik annakidején egész vagyonukat fektették hadikölcsönbe, igazán nem segítene. Az előrebocsátottak után most már három kérdésre akarok megfelelni. Az egyik az, hogy kik azok, akik hadik ölcsönjegyzésük után kárpótlásban részesitendők 1 ? A másik, hogy milyen mérvű legyen ez a kárpótlás? Es végül a harmadik, hogy ki viselje ennek a kárpótlásnak a terheit! Az első kérdésre azt felelem, hogy kárpótlásban csak az úgynevezett ősjegyzőket és azok jogutódait szabad részesíteni, ősjegyzőnek én azt tekintem, aki annak idején hadikölcsönt jegyzett, annak értékét készpénzben kifizette és az eredetileg kézhezvett kötvényeknek ma is birtokában van. Nem részesíthető kárpótlásban az, aki hadikölcsönkötvényeit elidegenítette va&y azokat annak idején lombardi r ózta. Amennyiben a tárgyalás alatt álló javaslat törvényerőre emelkednék, kizárandók a kárpótlásból azok a bankok, takarékpénztárak és biztosítóintézetek is, amelyek takarékbetéteiket, zálogleveleiket és biztosítási kötvényeiket nem valorizálják. Elvégre erkölcsi lehetetlenség volna, ha ezek az intézetek az állammal szemben az általuk annak idején jegyzett hadikölcsönkötvények alapján követeléseket támasztanának ugyanakkor, amidőn saját hitelezőik jogos követeléseit nem elégitik ki. A második kérdést illetőleg, hogy tudni-
