Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-107

16 Az országgyűlés képviselőházának 107. ülése 1928 január 10-én, kedden. Most vizsgálnom kell a kérdést, vájjon csakugyan fennáll-e az a veszély, amelyet a minister ur mumusként ideállított, hogy tudniillik az állami költségvetés egyensúlya a legcsekélyebb valorizáció mellett felborul. Ha ez fennáll, akkor azt kell mondanom, hogy a költségvetés rossz, hibás, tehát nem a valorizáció ellen kell állástfoglalni, hanem a költségvetést kell jobban megalapozni. Azt hiszem, hogy szociálisabb adópolitika, nagyobb takarékosság, a protekcionizmus visszafejlesztése mellett lehetséges volna a költségvetést ellentállóképesebbé tenni és én el tudok képzelni a mai pénzügyi helyzetben igazságosabb adóztatási rendszer mellett olyan állami költségvetést, amely yiharállóbb, amely teljesitőképesebb, amely az államadósságok bizonyos méltányos valorizációját kibirná. De még a mai alapon összeállított költségvetésről is azt mondják a pénzügyi szakemberek — az itt idézettek, de a többiek is, akikkel mindegyikkel nem foglalkozhatom, hiszen a Ház mélyen tisztelt tagjai bizonyára ismerik az e körül lefolyt vitát — egytől-egyig azl állítják ezek a szakemberek, akiknek szakértelmében nem kételkedhetünk, hogy költse« vei es egyi nsúlyát a valorizáció nem veszélyeztetheti. Ha a minister ur válaszolna erre a kérdésre, szokott gesztusával azt mondaná: könnyű felelősség nélkül beszélni, azonban ő benne van a felelősségben, az ügyek vezetésében, ő ezt jobban tudja, viszont adós marad azzal, hogy álláspontját megokolja és alátámassza. A tervek szerint, akármely valorizációs tervet vesszük elő, akár a Sándor Pálét, akár valamelyik volt pénzügyministerét, akár Káilay Tibor 12 millió pengős tervezetét, akár Pályi Ede 20 millió pengőjét, amely a kamatszolgáltatásokra volna szükséges, ha megcsinálnák a valorizációt az ő elgondolása szerint, bármelyik terv megvalósítása olyan kevés összeget jelent, hogy az egymilliárdot kitevő állami költségvetéshez viszonyítva nem emésztene fel annyit, olyan százalékarányt, ami veszélyeztetné az egész költségvetést. A költségvetés stabilitása feltétlenül megóvandó, a költségvetési egyensúlyt megdönteni, felborítani nem szabad, ha ez elkerülhető, el kell kerülni, de akkor, amikor minden felfogás amellett szól, hogy egy ilyen valorizáció nem borítaná fel a költségvetést, akkor könynyelniüségnek tartom, hogy nem nyúlnak a valorizációhoz és a kormány a maga számára és az állami pénzügyek számára azt a lehető legkényesebb megoldást választja, hogy egyszerűen az erő, a hatalom jogán kibújik az állam a maga kötelezettségei alól és azt mondja: Én pedig nem fizetek. Nem hiszem, hogy az állami költségvetés egyensúlyát felborítaná a valorizáció. Egyet azonban tudok: ennek a javaslatnak elfogadása, törvénybeiktatása, az államadósságok és egyéb követelések megtagadása* egész bizonyosan felborithatja az állam hitelét, az állam erkölcsi egyensúlyát. Az egészen bizonyos, hogy az állam költségvetését nem fenyegeti veszedelem, de veszély fenyegeti azt az erkölcsi alapot, amelyet az állam nem nélkülözhet. Méltóztassék csak elképzelni a kisemberek lelkivilágát, akiknek pénzét az állani elkunyerálta, kiagitálta, és akiknek az állam most azt mondja: én pedig nem íizetek. És nem egy ilyen eset van. hanem ezer, tízezer, százezer, talán egymillió! Hogyha ezek az elkeseredések igy összefolynak, ezek az apró ereoskék és patakocskák megdagadnak, milyen rombolást fognak ezek a közerkölcs terén előidézni! Méltóztassék arra is gondolni, hogy ez a megoldás, a megoldásnak ez a legeslegszerencsétlenebb formája menynyire össze fogja kuszálni a hitelélet szálait. Mert eddig talán nem voltak ennek kellemetlen következményei, mert mindenki remélt. Még nem volt meg a valorizáció, csupán kísérletek voltak és senki sem mert arra gondolni, hogy a valorizáció devalorizácio lesz, hogy valorizáció címe alatt egy fizetés-megtagadási törvényt fognak becsempészni a Törvénytárba. Erre nem gondolt senki. Mindenki azt hitte, hogy akármilyen csekély mértékben is, de valorizálni fognak. Ezért nem volt talán ennek az elgondolásnak a hiteléletre, — sem a külföldi, sem a belföldi hiteléletre — nagyobb hátrányos konzekvenciája. Ha azonban most ebből a javaslatból törvény válik, ha kihirdetik a Törvénytárban, hogy a magyar állam kényelmes álláspontra helyezkedve egyszerűen megszüntet a maga részéről minden kötelzettséget és nem áll szóba adósaival, méltóztassék elhinni, hogy ez a hiteléletet annyira össze fogja kuszálni, hogy Bud minister után jöhet majd jó egy tucat minister, akiknek majd sikerül az országot ebből a slamasztikából valamennyire kiemelni. (Györki Imre: örökéletű ministerek vannak, nem jön utánuk senki. A vízözön van ezek után! — Zaj.) Megrenditi ez az állam a tömegekben az államba vetett hitet. Megrenditi és ha szükség van tőkeképződésre, ha szükség van belső tőkeképzésre, ha leakarjuk rázni a külföld gazdasági igáját avval, hogy törlesztjük a meglévő kölcsönöket, de nem veszünk fel ujakat, hogy a dolgozó magyar nép munkájának minden eredménye ne vándoroljon kamatok fejében a nemzetközi kapitalizmus zsebébe, ha ezt akarjuk elérni, akkor ezzel a könnyelmű lépéssel nem ezt érjük el, hanem épen ennek az ellenkezőjét. Mert a takarékosság, a polgári erényeknek ez az egyik oszlopa szintén össze fog dőlni, mert mindenki arra fog gondolni, hogy volt egy korszak, amikor takarékoskodtak, volt egy korszak, amikor minden garast félretettek, volt egy korszak, amikor az államnak, — tehát a leghatalmasabbnak az állami közösségen belül — adták oda a pénzt és minden elveszett. Minden elveszett, amit a szájuktól vettek el, semmit sem kaptak belőle vissza. Ez viszont a takarékosság elvét és a hitel alapjait igen-igen alaposan meg fogja renditeni. T. Képviselőház! Én a kérdéshez pénzügyi szempontból nem szólok hozzá. A valorizáció ugyanis nem csupán gazdasági kérdés, a valorizáció egy mélyen járó szociális kérdés is és én inkább ezt a részét szeretném kidomboriritani és ezen a téren szeretnék szembeszállni a törvényjavaslattal. Ne méltóztassék elfelejteni, hogy ennél a kérdésnél emberek életének eredménye a bér, életek munkájának eredménye forog kockán és pedig nem egy ember életének, hanem sokszázezer ember életének eredménye az, amit mi tárgyalunk. Az dől el itt ennél a kérdésnél és ennél a törvényjavaslatnál, hogy mi lesz azokkal az apró vagyonúkkal, amelyeket a múltban apró emberek összehordoztak és hadikölcsönkötvényekbe, vagy életbiztosítási kötvényekbe fektettek, vagy takarékpénztárba tettek be. Mi lesz ezekkel a kis vagyonokkal és mi lesz az a nagy lelki emóció, amelyet az fog kiváltani, ha rájönnek az emberek arra, hogy törvény alapján, törvényes intézkedés következtében szedték el ezeket az apró vagyonokat? A javaslat ugyebár valorizációs javaslat! Azt mondja a címben, hogy »az egyes magán-