Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-107

Az országgyűlés képviselőházának 107. ülése 1928 január 10-én, kedden. 15 mert a társadalom kárpótlást nyer majd a magángazdaság talpraállitásából, — bocsánatot kérek — legalább is méltánytalan, de mindenesetre olyan álláspont, amely nem érdemli meg azt, hogy az ember akceptálja és hogy erre gazdasági politikát épitsen fel. Van azután Teleszky János volt pénzügyminister urnák egy másik nyilatkozota is, amelyben a nyilvánosság előtt a valorizáció mellett száll sikra. Ö azt mondja (olvassa): »A háborúban a nemzet létfentartása érdekében vivott élet-halálharcunk finanszírozását a hadikölesönkötvények kibocsátásának minden várakozást felülmúló sikere tette lehetővé. A nemzet legjobbjainak áldozatkészségére hivatkozó nagyarányú propaganda indult mrg a templomok szószékéről, iskolákban, lövészárkokban, a sajtó, a társadalmi egyesületek, a gazdasági érdekképviseletek utján és minden más módon, a hadikölesönkötvények népszerűsítése és minél nagyobb arányú jegyzése erdekeben, teljes sikerrel. Nem egy lelkes honpolgár egész megtakarított vagyonkáját hadikölcsönkötvényben helyezte el. eladta földjét, házát, részvényeit, hogy hadikölcsönt jegyezhessen. Egyénileg is súlyosan érint ez. inert en voltam az első pénzügyminister, aki hadikölcsönkötvényeket kibocsátottam. De hogy az adott viszonyok között ez volt az egyedül helyes, sőt egyedül lehetséges pénzügyi politika, ezt nemcsak az összes többi hadviselő államok példája bizonyítja, hanem mutatja az is, hogy utódaim a pénzügyministeri székben: Gratz Gusztáv. Wekerle Sándor. Popovics Sándor, ugyanezt a pénzügyi politikát követték, hirdették a közvélemény általános helyeslése mellett, hogy a hadikölesönkötvények jegyzése nemcsak hazafias cselekedet, de a legjobb tőkebefektetés is, mert nemzetünk becsületbeli kötelessége lesz arról gondoskodni, hogy ha egyáltalán marad még vagyon ebben az országban, ugy elsősorban a hadikölcsönkötvénybe fektetett vagyonnak kell megmaradnia.« Ezt mondotta Teleszky János volt pénzügyminister ur ebben a nyilatkozatában; de Lukács László volt pénzügyminister ur, akinek rátermettségét és szaktekintélyét szintén nem lehet kétségbe vonni, ugyancsak a valorizáció mellett foglalt állást. Azt mondja Lukács László volt pénzügyminister ur uj sághasábokon, hogy (olvassa): »Álláspontom elvileg megegyezik Teleszky kollegám felfogásával.« A végső passzusban azt mondja (olvassa): »És ha arról volna szó, hogy az államnak legnagyobb becsületbeli tartozását lerójuk, hitelképességét a bel- és külföld előtt a jövőre nézve is bizonyítsuk, ugy ez az argumantum bizonyára van olyan súlyos, mint azok az indokok, amelyekkel a kormány egyes tagjai körömszakadtáig védik költségvetéseiknek t megszokott kereteit. E kérdésnél különben azt hiszem, az Országos Takarékossági Bizottság tudna bővebb felvilágosítást adni, én a téma további fejtegetésébe nem kívánok bocsátkozni.« , , , J . ,, Lukács László tehát szinten azt mondia, hogy valorizálni kell és ezt megfelelő felelősségérzettel is mondja, mert végtére pénzügyminister volt. De Kállay Tibor volt pénzügyminister ur is, aki már az uj rezsim alatt vitte egy ideig az ország pénzügyeit, szintén híve a valorizációnak ás én végtelenül sajnálom, hogy itt most nem látom, hogy ennél a ynanal nem hallom a szavát és nem hallom ismétlését azoknak az Ígéreteknek, amelyeknek hangoztatását az ő részéről kint, a nyilvánosság előtt, zajos lefolyású gyűléseken hallottuk. Elvárom, hogy a vita további folyamán mindazok a kormánypárti, vagy kormányt támogató férfiak, akik a valorizáció kérdésében a nyilvánosság előtt állástfoglaltak, lesznek szívesek és vállalt kötelezettségüknek és tett ígéretüknek eleget téve, idejönnek, résztvesznek a vitában és segítenek az ellenzéknek a megyőzés munkájában, hogy a valorizáció kérdése nem a javaslatban kontemplált módon, nyugtalanítóan, hanem megfelelően, megnyugtató formában legyen elintézhető. Kállay Tibor képviselő ur eleinte, akcióinak elején, a valorizációnak fentartás nélküli hive volt, később egy kissé már belenyugodott a karitativ valorizációba, de bizonyos kikötésekkel. Például nem elégedett meg a 3 milliós koronás évi összeggel, hanem 12 millió koronát kért erre a költségvetésbe beállítani. Tette ezt a pénzügyi bizottság n7/ilt ülésében, amelyben tartott felszólalásából leszek bátor idézni is. (Olvassa): »Kállay Tibor szólott elsőnek a javaslathoz és az előadóval, valamint a pénzügyin in ist érrel szemben azt vitatta, hogy a hadikölcsönjegyzés nem azonos a bankjegy inflációjával, továbbá az erre szánható összeget évi 12 millió pengőre teszi és hiszi, hogy ezzel az összeggé] nem veszélyezteti a költségvetés egyensúlyát.« Kállay Tibor a kormánypártnak meglehetősen tekintélyes tagja és nem hallottunk olyan rezonanciát, amely azt a reményt kelthetné a sóváran reménykedő és várakozó hadikölcsöncímlettulajdonosok között, hogy nem a hárommilliós pengős, hanem a tizenkétmillió« elgondolás lesz az alapja annak a bizonyos szerencsétlen, karitativ valorizációnak, ha már azt meg kell csinálni. Más volt pénzügyi funkcionáriusok és nagy pénzügyi szakemberek is a valorizáció mellett foglaltak állást^ Itt van többek között Exner Kornél nyűg. pénzügyi államtitkár nyilatkozata, melyet szintén a nyilvánosság előtt, ujsághnsábokon tett i amelyben többek közt a következőket mondja (olvassa): »Kifogásaink tulajdonképen nem arra vonatkoznak, amit a beterjesztett javaslat (tartalmaz, hanem mindarra, ami ebből a javaslatból hiányzik. Különösen Ikifogásottratom. hogy a tervezet semmi néven nevezendő intézkedése nem foglal magában intézkedést az államadósságok részben való valorizációja (területére. Igv többek között nézetem szerint szükség volna a hadiikölcsönkötvémyek átértékelése legalább a méltányosság határán belül, ezt azonban a kormány mellőzi, amivel az állani hitelét és belső kölcsön felvételét csaknem örökidőkre lehetetlenné teszi. A tervezetből megállapítható, hogy a kötvénytulajdonosokkal szemben a kormány végkép a karitativ valorizáció alapjára helyezkedett és az egész ügyet a pénzügyministerium tárcája köréből a népjóléti ministerium hatáskörébe utalja. Ennek a rendelkezésnek látom a nemzetközi és külpolitikai* indítóokait, de az állami hitel és az osztó igazság érvényre juttatása szempontjából a választott utat helyesnek nem tartom.« Élénk vita folyt a jogászegyletben is a valorizációról és ennek a vitának végkövetkeztetése is az, hogy az állam adósságainak visszafizetése alól nem bujhatik ki. A lefolyt irodalmi ós szóbeli vitának, az ujságharcoknak akármelyik részét vegyük elő, valamennyi a valorizáció mellett szól és a kormány-nyilatkozatokon kívül még véletlenül sem talalnatunk olyan tételt, mely helyeselné a valorizáció kikapcsolását azokra a területekre, melyekre azt a törvényjavaslat tervezi.