Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-115

115. ülése 1928 január 24-én, kedden. 19fí Az országgyűlés képviselőházának hetővé tegyük és törvénybie iktassuk. A tör­vényjavaslatnak az a szövegezése, amely itt van, csak arra szolgál, hogy abban az esetben, ha a gyakorlati életben valaki megkisérelné a készpénzóvadék visszafizettetését és valori­záltatását, akkor a bizonyítási teher minden­kor átháruljon a másik félre és igy minden­kor ki legyen szolgáltatva az óvadékot elfo­gadó nyilatkozatának, annak, hogy az amilyen nyilatkozatot fog tenni a bíróság előtt, azt a nyilatkozatot, amely a törvényjavaslatban van, hogy tudniillik állandóan készpénben készen tartotta az óvadékot. Ha ilyen nyilakozatot tesz, hogy állandóan készpénzben készen tar­totta,, akkor el van döntve a jogi probléma és a biró, aki Ítélkezni fog ebben a kérdésben, az nem tehet mást, mint bogy olyan Ítéletet hozzon, amely szerint az illető köteles elfo­gadni a papirkoronában kifizetett óvadékot, amelyet pedig annak idején aranykoronában tett le. (Lakatos Gyula előadó: Bizonyítani is kell!) Alz igen tisztelt előadó ur, aki maga is gyakorló ügyvéd, tudja jól, hogy ez a bizonyí­tás miként történik meg. Nem tudják máské­pen bizonyítani, minthogy esküre bocsátják az alperest, aki esküre bocsátás esetén azt mondja: Kérem, én betettem egy boritokba és az Íróasztalom fiókjában hagytam; ezt az óva­dékot egészen mostanáig, úgyhogy az teljesen megpenészedett. Sőt tovább megyek és bizo­nyítani fogja, hogy amikor a kék-pénzt átvál­toztatták fehérpénzre, amikor lebélyegezték, amikor a pénznek a felét be kellett szolgál­tatni a különféle Hegedűs-féle bolondériák kö­vetkeztében ... Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, méltóztassék parlamentáris kifejezéseket hasz­nálni. Györki Imre: ... akkor az óvadék is telje­sen devalválódott. Hiszen ilyen esetekkel is ta­lálkoztunk. (Lakatos Gyula előadó: Ha igaz, nem lehet rajta segíteni, ha pedig az illető fél hamis esküt tesz, akkor büntetőjogilag kell vele szemben eljárni!) De nem tudnak a vesé­jébe belátni és röntgen-sugarakkal sem lehet megvilágítani az illető lelkületét, hogy igazat mondott-e. Annak idején, amikor megtörtént a devalvá­ció, amikor megtörtént a papirpénz átcserélése, amikor megtörtént a lebélyegzés, amikor a pénz felének beszolgáltatása történt, sokan ma­nipuláltak ezekkel az óvadékokkal. Mi, akik a gyakorlati életben résztveszünk, tudjuk azt, hogy az ilyen manipulációk rendszeressé vál­tak, rendszeresen megtörténtek, és amikor va­laki készpénzóvadékának visszaperlése iránt folyamatba tett egy pert, akkor az emiitett kö­rülményekkel védekeztek azok, akiknél az óva­dékok el voltak helyezve. Ez teljesen lehetet­len. Lehetetlen azért, mert legtöbb esetben az óvadékoknak egyrészét vizsgálni kellene abból a szempontból is, hogy vájjon annak idején nem ezüstkoronákban tette-e le az illető és ál­talában abból a szempontból, hogy milyen pénznemben tette le az illető az óvadékot. De egyébként is én tisztán szociális szempontból fogom fel a kérdést. Itt apró exisztenciák vé­delméről van szó, nem olyan horribilis nagy összegekről, amelyeket az illetők nem bírnának el. Itt is gyakorolni kell a méltányosságot, legalább is oly mértékben, amilyen méltányos valorizációt ennek a törvényjavaslatnak egyéb rendelkezései lehetővé tesznek. Ha — azt lát­juk a törvényjavaslat más intézkedéseiből, hogy — akár az adósnak elszegényedését véve figyelembe, akár a hitelezők tónk re tételét — módot ad a törvényjavaslat ezen rendelkezé­seknek betartása mellett is bizonyos követelé­seknek átértékelésére, sőt odáig megy a tör­vényjavaslat a 12. §-ában, hogy még visszame­nőleg, visszaható erővel is lehetővé tesz bizo­nyos valorizációt, akkor nem látom be azt, hogy miért kell ezeket az intézkedéseket, ame­lyek ebben a rendelkezésben benne vannak, ilyen mereven megvalósítani és miért nem ad­juk meg a lehetőséget akkor is. amikor az apró exisztenciák készpénzóvadékának vissza­térítéséről van szó, egy méltányos valorizáció keresztülvitelére. Ezért én a magam részéről ennek a sza­kasznak teljes egészében való törlését kérném és amennyiben ez nem menne keresztül, hozzá­járulok ahhoz a módosításhoz, amelyet Gál Jenő t. képviselőtársam terjesztett elő. (He­lyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Szabó Zoltán jegyző: Kéthly Anna! Kéthly Anna: T. Képviselőház! Amint a ja­vaslaton magában véve úgyszólván vörös fo­nálként húzódik végig az, hogy a kisemberek érdeke ellen dolgozik, ugy ennél a pontnál is kimondottan a kis, az apró emeberek ér­deke ellen van meghatározás. A hadikölcsön­nél is nem a lombard hozó és egyéb módon spe­kuláló nagy jegyzők, nem a nagyintézetek és nagy vállalatok veszitenek, akik a maguk köte­lezettségeit legtöbbször átsibolták a vállalatok és intézetek nyugdíjvagyonára, hanem a kis­emberek. Az életbiztosításnál a nyugdíj- a ke­lengyebiztositásnál ugyancsak az apró embe­rek érdekei vannak sértve, mert a na^y vagyon nem volt rászorulva arra, hogy öregségére, rokkantsagáia vagy gyermeke kelengyéjének biztosítására biztosítási szerződést kössön. A ta­karékbetéteknél is egészen kisemberekről van szó, annál inkább, mert az államnál letétbe lie­lyezett készpénz-óvadékok, amelyek magánjogi tartozás jelleggel birnak, a 6. §-ban vannak rendezve. A törvényjavaslatnak ezt a pontját én tel­jesen feleslegesnek tartom, mert ha kimondja szóval, hogy a készpénzóvadékon alapuló pénz­tartozás nem valorizálható, de utána mindjárt a másik félmondatban erre bizonyos lehetősé­get nyújt, akkor már önmagában véve felesle­ges és megtévesztő kifelé mindazok számára, akiknek készpénzóvadék követelésük volna va­lahol. Azonfelül teljesen lehetetlen, hogy ezekre az apró készpénzóvadékokra egyszerűen ki­mondjuk a nem-valorizálást, még akkor is, ha bizonyos jóhiszeműségre hivatkozva az adós vétlenségét bizonyítani is lehetne, hiszen ez a bizony it ás — ahogy az előbb Györki képvi­selőtársam elmondta — a legnagyobb nehéz­ségekbe ütközik, sőt legtöbbször egyenesen le­hetetlen is. Ha a kocsmáros aki a maga csapo­sát, az alkalmazottját egy bizonyos óvadékkal felvette és ezt a pénzt forgatta, sört és más, az üzletéhez szükséges árut vásárolt rajta, ezt vele szemben hitelezője soha bizonyítani nem tudja. Ha az a kereskedő, aki óvadékkal pénz­beszedőt fogadott fel — és állithatjuk azt, hogy a legtöbb esetben ezekkel a készpénzóvadékok­kal spekuláció folyt — ezen a pénzen árut vett vagy a maga üzletének nagyobbitására, forgó­tőkéjének szaporítására használta fel ezeket a készpénzóvadékokat, alkalmazottja ezt vele szemben ma már semmiféleképen bizonyítani nem tudja. Ugy, hogy a törvényjavaslat későbbi ren­delkezései, amelyek mégis valamilyen reményt nyújtanának ebben a tekintetben, teljesen il­luzóriusak. Rá kell mutatnom például arra, hogy a Beszkárt-nál a kalauzoknak bizonyos

Next

/
Thumbnails
Contents