Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-115
115. ülése 1928 január 24-én, kedden. 19fí Az országgyűlés képviselőházának hetővé tegyük és törvénybie iktassuk. A törvényjavaslatnak az a szövegezése, amely itt van, csak arra szolgál, hogy abban az esetben, ha a gyakorlati életben valaki megkisérelné a készpénzóvadék visszafizettetését és valorizáltatását, akkor a bizonyítási teher mindenkor átháruljon a másik félre és igy mindenkor ki legyen szolgáltatva az óvadékot elfogadó nyilatkozatának, annak, hogy az amilyen nyilatkozatot fog tenni a bíróság előtt, azt a nyilatkozatot, amely a törvényjavaslatban van, hogy tudniillik állandóan készpénben készen tartotta az óvadékot. Ha ilyen nyilakozatot tesz, hogy állandóan készpénzben készen tartotta,, akkor el van döntve a jogi probléma és a biró, aki Ítélkezni fog ebben a kérdésben, az nem tehet mást, mint bogy olyan Ítéletet hozzon, amely szerint az illető köteles elfogadni a papirkoronában kifizetett óvadékot, amelyet pedig annak idején aranykoronában tett le. (Lakatos Gyula előadó: Bizonyítani is kell!) Alz igen tisztelt előadó ur, aki maga is gyakorló ügyvéd, tudja jól, hogy ez a bizonyítás miként történik meg. Nem tudják másképen bizonyítani, minthogy esküre bocsátják az alperest, aki esküre bocsátás esetén azt mondja: Kérem, én betettem egy boritokba és az Íróasztalom fiókjában hagytam; ezt az óvadékot egészen mostanáig, úgyhogy az teljesen megpenészedett. Sőt tovább megyek és bizonyítani fogja, hogy amikor a kék-pénzt átváltoztatták fehérpénzre, amikor lebélyegezték, amikor a pénznek a felét be kellett szolgáltatni a különféle Hegedűs-féle bolondériák következtében ... Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, méltóztassék parlamentáris kifejezéseket használni. Györki Imre: ... akkor az óvadék is teljesen devalválódott. Hiszen ilyen esetekkel is találkoztunk. (Lakatos Gyula előadó: Ha igaz, nem lehet rajta segíteni, ha pedig az illető fél hamis esküt tesz, akkor büntetőjogilag kell vele szemben eljárni!) De nem tudnak a veséjébe belátni és röntgen-sugarakkal sem lehet megvilágítani az illető lelkületét, hogy igazat mondott-e. Annak idején, amikor megtörtént a devalváció, amikor megtörtént a papirpénz átcserélése, amikor megtörtént a lebélyegzés, amikor a pénz felének beszolgáltatása történt, sokan manipuláltak ezekkel az óvadékokkal. Mi, akik a gyakorlati életben résztveszünk, tudjuk azt, hogy az ilyen manipulációk rendszeressé váltak, rendszeresen megtörténtek, és amikor valaki készpénzóvadékának visszaperlése iránt folyamatba tett egy pert, akkor az emiitett körülményekkel védekeztek azok, akiknél az óvadékok el voltak helyezve. Ez teljesen lehetetlen. Lehetetlen azért, mert legtöbb esetben az óvadékoknak egyrészét vizsgálni kellene abból a szempontból is, hogy vájjon annak idején nem ezüstkoronákban tette-e le az illető és általában abból a szempontból, hogy milyen pénznemben tette le az illető az óvadékot. De egyébként is én tisztán szociális szempontból fogom fel a kérdést. Itt apró exisztenciák védelméről van szó, nem olyan horribilis nagy összegekről, amelyeket az illetők nem bírnának el. Itt is gyakorolni kell a méltányosságot, legalább is oly mértékben, amilyen méltányos valorizációt ennek a törvényjavaslatnak egyéb rendelkezései lehetővé tesznek. Ha — azt látjuk a törvényjavaslat más intézkedéseiből, hogy — akár az adósnak elszegényedését véve figyelembe, akár a hitelezők tónk re tételét — módot ad a törvényjavaslat ezen rendelkezéseknek betartása mellett is bizonyos követeléseknek átértékelésére, sőt odáig megy a törvényjavaslat a 12. §-ában, hogy még visszamenőleg, visszaható erővel is lehetővé tesz bizonyos valorizációt, akkor nem látom be azt, hogy miért kell ezeket az intézkedéseket, amelyek ebben a rendelkezésben benne vannak, ilyen mereven megvalósítani és miért nem adjuk meg a lehetőséget akkor is. amikor az apró exisztenciák készpénzóvadékának visszatérítéséről van szó, egy méltányos valorizáció keresztülvitelére. Ezért én a magam részéről ennek a szakasznak teljes egészében való törlését kérném és amennyiben ez nem menne keresztül, hozzájárulok ahhoz a módosításhoz, amelyet Gál Jenő t. képviselőtársam terjesztett elő. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik 1 ? Szabó Zoltán jegyző: Kéthly Anna! Kéthly Anna: T. Képviselőház! Amint a javaslaton magában véve úgyszólván vörös fonálként húzódik végig az, hogy a kisemberek érdeke ellen dolgozik, ugy ennél a pontnál is kimondottan a kis, az apró emeberek érdeke ellen van meghatározás. A hadikölcsönnél is nem a lombard hozó és egyéb módon spekuláló nagy jegyzők, nem a nagyintézetek és nagy vállalatok veszitenek, akik a maguk kötelezettségeit legtöbbször átsibolták a vállalatok és intézetek nyugdíjvagyonára, hanem a kisemberek. Az életbiztosításnál a nyugdíj- a kelengyebiztositásnál ugyancsak az apró emberek érdekei vannak sértve, mert a na^y vagyon nem volt rászorulva arra, hogy öregségére, rokkantsagáia vagy gyermeke kelengyéjének biztosítására biztosítási szerződést kössön. A takarékbetéteknél is egészen kisemberekről van szó, annál inkább, mert az államnál letétbe lielyezett készpénz-óvadékok, amelyek magánjogi tartozás jelleggel birnak, a 6. §-ban vannak rendezve. A törvényjavaslatnak ezt a pontját én teljesen feleslegesnek tartom, mert ha kimondja szóval, hogy a készpénzóvadékon alapuló pénztartozás nem valorizálható, de utána mindjárt a másik félmondatban erre bizonyos lehetőséget nyújt, akkor már önmagában véve felesleges és megtévesztő kifelé mindazok számára, akiknek készpénzóvadék követelésük volna valahol. Azonfelül teljesen lehetetlen, hogy ezekre az apró készpénzóvadékokra egyszerűen kimondjuk a nem-valorizálást, még akkor is, ha bizonyos jóhiszeműségre hivatkozva az adós vétlenségét bizonyítani is lehetne, hiszen ez a bizony it ás — ahogy az előbb Györki képviselőtársam elmondta — a legnagyobb nehézségekbe ütközik, sőt legtöbbször egyenesen lehetetlen is. Ha a kocsmáros aki a maga csaposát, az alkalmazottját egy bizonyos óvadékkal felvette és ezt a pénzt forgatta, sört és más, az üzletéhez szükséges árut vásárolt rajta, ezt vele szemben hitelezője soha bizonyítani nem tudja. Ha az a kereskedő, aki óvadékkal pénzbeszedőt fogadott fel — és állithatjuk azt, hogy a legtöbb esetben ezekkel a készpénzóvadékokkal spekuláció folyt — ezen a pénzen árut vett vagy a maga üzletének nagyobbitására, forgótőkéjének szaporítására használta fel ezeket a készpénzóvadékokat, alkalmazottja ezt vele szemben ma már semmiféleképen bizonyítani nem tudja. Ugy, hogy a törvényjavaslat későbbi rendelkezései, amelyek mégis valamilyen reményt nyújtanának ebben a tekintetben, teljesen illuzóriusak. Rá kell mutatnom például arra, hogy a Beszkárt-nál a kalauzoknak bizonyos
