Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-115

194 Az országgyűlés képviselőházának 116. illése 1928 január 24-én, kedden. az a ház, mint az, amit mérlegükben kimutatnak. Ami azt illeti, hogy van valami titkos tartalékuk, erre a kérdésre most nem akarok rátérni. Tudja mindenki, hogy minden modern vállalatnak kötelessége, hogy bizonyos fokig titkos tartalékot alakitson. Ennek azonban arányban kell állani a meglévő vagyonával. Tessék a kettőt összeadni s akkor meg méltóztatik látni, hogy legnagyobb biztosítóintézeteinknél, amelyeknél körülbelül hárommillió vagyon van kimutatva, — mint azt hiszem, az Első Magyar Általánosnál — az egész vagyon csak 4—4VÍ millió. Hogyan lehet ezektől azt kivánni, hogy százmilliókra menő biztosításokat valorizáljanak? (Sándor Pál: De Egyiptomban 60%-kal valorizált! Húszezer fontot 60%-ka] valorizált Egyiptomban!) Kicsoda? (Sándor Pál: A magyar Általános!) A clearing által, és a döntőbírósági Ítéletek által erre kötelezve van, erről nem tehet. (Sándor Pál: Csehországban is valorizált!) Ilyen körülmények között tehát lehetetlen dolgokat követelnek t. képviselőtársaim. Ezért próbálkozott a kormány azzal, hogy mégis történjék valami, ami megjegyzem, van olyan nagy dolog. mint. amit a német valorizáció csinált a biztosításokat illetőleg. De hogyan lehet ezt megcselekedni ugy, ha mostani díjbevételeiknek jelentékeny részét elvonják? Azzal szemben, amit az igen t. képviselőtársam mond, megértem, bogy a biztosítóintézetek félnek ezektől az intézkedésektől és mindent elkövetnek, hogy ezek megváltoztattassanak, mert nincs kizárva tényleg, hogy egyik-másik intézet nehéz helyzetbe kerül. Ezek azok az indokok, amelyek kényszeritették a kormányt a bekezdésnek ilyen értelmű megszövegezésére, és én kérem annak elfogadását. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Az előadó ur kivan szólni. Lakatos Gyula előadó: T. Ház! A pénzügyminister ur felszólalása ellenére sem tekintem feleslegesnek, hogy rámutassak a Gál Jenő t. képviselőtársam határozati javaslatában foglalt egy tulajdonképeni ellenmondásra. A határozati javaslat azt mondja, hogy valorizálódjanak a biztosítási szerződések, ha bizonyítható, hogy a díjtartalékokból erre mód és lehetőség van. Hát t, képviselőtársam, ennél többet ad ez a törvényjavaslat. Ha a törvényjavaslat 21. és következő szakaszait át méltóztatik tanulmányozni, látni fogja, hogy tulajdonképen az első dolog, amit megkíván a törvényjavaslat, az, hogy az egész díjtartalék át adassék a valorizáció céljára. Az 1921 december 31-ikén meglévő tökéletes és teljes díjtartalék adatik át a valorizáció céljára, Igen t. képviselőtársammal szemben a törvényjavaslatnak csak az az eltérő álláspontja, hogy nem inlividuálisan kezeli az egyes biztosító társaságokat, hanem a díjtartalékokat beteszi egy közös egységbe, (Egy hang a baloldalon: Caisse commune-t csinálnak! — Zaj a szélsőbaloldalon.) de ezzel szemben viszont az ujabb biztosítási ügyleteket is megterheli e valorizáció céljaira. Azt hiszem, gazdaságpolitikai szempontból célszerűbb volt ezt nem individuálisan, hanem az összes biztosító társulatokra nézve egységesen kezelni. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Ennek folytán tisztelettel kérem az eredeti javaslat elfogadását. (Helyeslés jobb felöl.) Elnök: A tanácskozást befejezettnek nyilvánítom. Következik a határozathozatal. , A 6. ponttal szemben áll Gál Jenő képviselőtársunk n)ó(lositá»sa. Kérdezem a t. Házat, méltóztatik e a (>. pontot a bizottság szövegezésében elfogadni, szemben Gál Jenő képviselőtársunk módosításával, igen vagy nem? (Igen! Nem!) Kérem azokat, akik a 6. pontot a bizottság szövegezésében elfogadják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik!) Többség. A Ház a 4. § 6. pontját a bizottság szövegezésében elfogadta s ezzel Gál Jenő képviselőtársunk módosító indítványát elvetette. Következik a 7. pont. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék azt felolvasni. Szabó Zoltán jegyző (olvassa a 4. § 7. pontját. Elnök: Szólásra következik? Szabó Zoltán jegyző: Sándor Pál! Sándor Pál: T. Képviselőház! A 7. pont, amelyet most tárgyalunk, azok közé tartozik, amelyekre nézve még megmaradt a reményem abban a tekintetben, hogy a t. Ház nem fogja elfogadni az eredeti szöveget és a pénzügyminister ur is hozzá fog járulni, hogy itt a javaslatot megváltoztassuk. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a t. pénzügyminister ur egész eljárása emlékeztet engem arra a bizonyos műtőorvosra, aki azt mondta, hogy fájdalom nélkül operál. Amikor azután kérdezték tőle, hogy lehetséges ez, azt felelte: »Ugy, hogy nekem nem fáj!« (Derültség.) A t. pénzügyminister ur is ugy áll itt előttünk egészen higgadtan és minden engedmény nélkül. JVlig mi folytatjuk a vitát, s a pénzügyminister ur merev álláspontjából nem akar engedni. Ennél a paragrafusnál azonban appel lál ok a pénzügyminister urnák ugyan nagyon kemény szivére is (Felkiáltások a szélsőbaloldaloti: Rossz helyre appellál!) mert ez a paragrafus az én nézetem szerint nem maradhat így semmi körülmények között. Ezzel szemben a következő változtatást vagyok báton ajánlani (olvassa): »Indítványozom, hogy a 4. § 7. pontjának 1. bekezdése után e pont folytatásaként a következő bekezdés iktattassák be: »A világháború ideje alatt katonai szolgálatot teljesítők által a katonai kincstárnál letétbe helyezett házassági biztositétokra, kauciók ra e pont nem vonatkozik.« Én tehát tisztái csak azokra értem, akik bevonultak á hadseregbe, hogy a kauciójuk ne nullifikáltassék. (Tovább olvassa): »A magyar országgyűlés kijelenti, hogy ezen házassági biztosítékokat az állami kölcsönök felértékelésével egyidejűleg olymódon fogja felértékelni, hogy a felértékelés aránya ezen házassági biztosítékoknál legalább is az állami kölcsönök legmagasabb felértékelési százaléknak kétszerese legyen.« ! Amint méltóztatik látni t. pénzügyminister ur, én az egyik kategória, a bevonultak számára azt követelem, hogy ezekre ne vonatkoztassák e paragrafus, másrészt pedig, hogyha annak idején valorizálunk, a kétszeresét kapják annak, amit más kap. Ezek szerény kívánságok, és a pénzügyminister ur nem mondhatja, hogy pártszempontok vezetnének ennél az igazán (karitativ javaslatnál. Itt ismét hiányzik a statisztika, s így nem tudom milyen nagy az az összeg, amely kaució alakjában letétetett a katonai kincstárnál, azt sem^ tudom, hogy mennyiben lehetne ezt a kauciókérdést megoldani. Úgy tudom egyébként, hogy osztrák érdek is e kérdés megoldása, úgyhogy talán éhben a tekintetben érintkezésbe kellene lépni az osztrákokkal. Nem vagyak teljesen informálva arról, hogy történtek-e megállapodások ebben a tekintetben, de azt hiszem, hogy igen. Mindenesetre belátom a pénzügyminister urnák azt az esetleges indolkát, hogy meki elsősorban meg kell győződnie arról, ha ez még nincs meg, hogy milyen nagy összeg ez a kau-