Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-115

190 Az országgyűlés képviselőházának 115. ülése 1928 január 24-én, kedden. most a vitát ezzel húzni. Itt azonban még egyéb javaslat is merült fel. Sándor Pál t. képviselőtársam félreértette Gál Jenő t. képviselőtársamat, mert ő, — legalább én ugy értettem — a záloglevelekről nem beszélt, csak a közbenső rész kihagyását kérte, de nem a záloglevelekét. Helyes? (Sándor Pál: Helyes!) Csak ezt akartam megjegyezni. A Rothenstein Mór t. képviselőtársam a sorsjegyek stb. valorizációját kivánta. Kifejtettem azokat a szempontokat, amelyek ezt lehetetlenné teszik. Ismételten nem kivánok ezzel a kérdéssel foglalkozni. Foglalkozni kivánok azonban egy kissé a záloglevélkérdéssel. Nem tudom, hogy igen t. képviselőtársam mennyiben olvasta el, de itt ezekkel a kérdésekkel nemcsak teoretice, de a gyakorlati élet szempontjából is igen szépen foglalkozott hatalmas beszédében Dencz Ákos igen t képviselőtársam, aki tulajdonképen kifejtette ugy az elméleti, mint a gyakorlati szempontokat. Ha igen t. képviselőtársam elolvasta volna ezt a beszédet, ugy nem igen hiszem, hogy ezzel a kérdéssel és javallattal előállt volna. Nem tudom, milyen alapon kivánja igen t. képviselőtársam a valorizációt. Ha az a földbirtok s az a házbirtok nem esett volna át olyan viszonyokon, ahol már régen megfizetett mindent, akkor még megérteném, hogy egy magyar képviselő ilyen álláspontra helyezkedik. De vegyük a földbirtok helyzetét. Elsősorban nem beszélek a háború alatt a földbirtoknak helyzetéről és azt hiszem, ebben mindenki meg fog egyezni velem, hogyha valahol olyan maximálások voltak, amelyek értéken alul álltak, akkor ez a födbirtokra vonatkozott. (Ugy van! jobb felől.)Tessék ugyanis az akkori világpiaci árakkal összehasonlítani az akkori árakat. (Ugy van! jobb felől.) Mig az iparnál majdnem mindig körülbelül egy színvonalon voltak, addig a földbirtoknál jelentékenyen alul, némelykor az 50% alatt volfak. (Ugy van! jobbfelöl.) A földbirtok tehát meghozta azokat az áldozatokat, amelyeket magasabb szempontokból, szociális és nemzetpolitikai szempontokból tőle megkivántak. (Gál Jenő: Százszorosan kiheverte! — Ellenmondások a jobboldalon.) Kérem, ön hiszi ezt, de nem én! (Ugy van! jobb felől.) Igen t. képviselőtársam, tovább viszem a folyamatost. A forradalomban a földbirtok szintén súlyos veszteségeket szenvedett, sőt a megszállás által elveszített milliárdokból javarészt a földbirtok felszerelése volt az, amit elveszitettünk. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Mármost, t. képviselőtárs;!in, méltóztassék csak ezeket a tényeket venni, ezek sokszoros milliárdokat jelentenele, amelyeket a magyar földnek kellett viselni és amelyekkel a magyar földnek teherbiróképessége a ninltra vonatkozólag már kimerült. De igen t. Ház, én azt hittem, hogy amikor foglalkoztam legutóbbi záróbeszédemben egy kissé a magyar földbirtok mai helyzetével, akkor eléggé világosan megmutattam, hogy tulajdonképen milyen nehéz itt a szituáció és rátértem arra, hogy én nem teszek különbséget az egyes foglalkozási ága.k között, mert eltekintve az iparnak egyes ágaitól, ahol tényleg százpercentes foglalkoztatás van, vannak az iparnak más foglalkozási áopai is, ahol csak ,'10%-os foglalkoztatás van, viszont a kereskedelemben nagy a túl tömött sé g és ezáltal a kereskedelmi forgalom, a kereseti viszonyok rosszak. De ismételten kérem, méltóztassék hozzávenni azt a tényt, hogy egy nagyon szépen védett vámterületünk volt. ezen belül egy biztos piaca volt <a magyar mezőgazdaságnak. Tessék- a ceruzát kézbe venni. Én a múltkor csak egy cikknél próbáltam kiszámítani, hogy szükségünk volt a világversennyel szemben a vámvédelemre. Ma itt állunk. Egykét állam van még Európában, amelyek, mint exportállamok, vámvédelmet élveznek. A mezőgazdaság terén nem tudunk védekezni, de viszont érezzük mind azt az áralakulást a másik oldalon, amely igen súlyos terhet jelent a mezőgazdaságra. (Ugy van! jobbfelöl.) Mit látok ma én a magyar földbirtoknál? Azt, hogy az* igenis, ma egy reorganizáció előtt áll. A magyar földbirtokban van erő, és azt nekünk nem szabad csökkentenünk, különösen akkor, amikor az már meghozta a maga áldozatát. S higyje el igen t. képviselőtársam, hogy ez áll sok tekintetben a házakra is. Tessék végigszámitani azokat a bérleszállitásokat, amelyeket a háztulajdonosok voltak kénytelenek elszenvedni szintén szociális indokokból, majdnem tíz éven át. Ma nem fogja állítani t. képviselőtársam, ha a teljes szabadforgalmat vesszük, hogy a házbirtokra nézve a helyzet ugyanaz mint békében, hogy tudniillik a házbérek a békeniyón mozognának vagy legalábib is az aranyértékben. Hol állnak ettől még a házbérek? Hiszem ha valamely objektum terhet viselt, ugy ez a két objektum — a föld és a ház — volt ez- Ne kivanjunk tehát tőlük olyan terheket, amelyeket nem birnak el. Ha olyan kedvező volna a helyzet, amint az igen t. képviselő ur mondja, akkor a magyar földbirtok nem volna ráutalva arra, — amint látjuk — hogy napról-napra több kölcsönt vegyen fel. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) Ez igenis természetes dolog. A magyar földben ugyan megvan az erő, mik azonban azok az indokok, amelyeknél fogva erre a magyar föld rá van utalva? Az, hogy a háború után bekövetkezett események folytán a forgótőkének majdnem legnagyobb részét elvesztette, s a legtöbb földbirtok nem tudta magát ugy helyreállítani, amint arra szükség lett volna. Ilyen körülmények között tehát nem látom helyesnek és célszerűnek azt a kívánságot, hogy további terheket viseljen a magyar föld. (Helyeslés jobbfelől.) S ne méltóztassanak olyan javaslatokkal sem jönni, amelyek etekintetben a pénzintézetekre vonatkoznak. Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy a kibocsátók tényleg az egyes pénzintézetek. Ha még feltételezném, hogy a háború alatt történt volna egy rendelkezés, — ami nem történt meg — mint amiből például megtörtént Németországban, ahol a zálogkölcsönök visszafizetése fel lett függesztve, igy valamelyes vonatkozásban talán még lehetne beszélni visszafizetésről; de a zálogkölcsönök visszafizetése nem lett felfüggesztve, ennélfogva tehát minden teher a pénzintézetekre esnék olyan arányban, amint a kibocsátásokat eszközölték. Ha pedig igen t- képviselőtársam azt mondja és azt szögezi szembe a pénzügyministerrel, hogy az miért nem csinálja ugyanazt, amit csinált a magánalkalmazottak valorizációjánál, erre vonatkozólag csak azt mondom, hogy igen t. képviselőtársam feltétlenül ki tudja számítani a dolgokat. Az első esetben miről van szó? Az alkalmazottak egy részének megfelelő ellátásáról, akik kiszolgáltak, avagy nyugdíjba mentek. Ez nem olyan nagy teher egy vállalatra vagy pénzintézetre, amelyet az valamely formában el ne viselhetne. De nézzük mit jelent az, amit a t. képviselő ur mondott. Tudjuk, hogy a legnagyobb pénzintézetek vagyonukból 40—50 milliót