Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-115

186 Az országgyűlés képviselőházának 15. ülése 1928 január 24-én, kedden. tékü változást szenvedett a háború után, mint amilyen változást az egyéb értékpapirok, a záloglevelek szenvedtek. Ugyancsak iaz önálló kezelésben lévő vasutaknál, ha nem is ilyen mértékben, de szintén nagy változás történt ebben a tekintetben, mert hiszen jövedelmezőségi viszonyaik távolról sem olyanok, mint voltak és azokat is különféle terhek su.it.iák, ugy, hogy részletes vizsgálat alapján nyugodt lélekkel megállapíthattuk, hogy távolról r sem lehet a vasutaktól követelni a valorizációt. Tény azonban, amire hivatkozik Sándor Pál igen t. képviselőtársam, hogy amikor az Államvasutak kezelésében lévő helyiérdekű vasutakkal egyrészt az üzletkezelés uj módozataira, másrészt pedig a részvények felértékelésére nézve tárgyalásokat folytattunk, önként felmerült az a lkérdés, hogy miután az Államvasutak által nyújtott bevételi részesedésben bizonyos fix ."jövedelmezőség lehetősége a vicinálisoknak megvan, tehát vagyonukat, jövedelmüket nem vesztették cl teljesen, miután pedig ezek a részvények alapján bocsátották ki kötvényeiket, vájjon méltányos, helyes-e, hogy e kötvényeket ne valorizálják! Kiindulva abból, hogy ez igenis méltánytalan eljárás volna, felvetettük ezt a kérdést — ha ugy tetszik Sándor Pál igen t. képviselőtársamnak: felvetettem ezt a kérdést — a tárgyalás alkalmával a részvénytársaságok előtt. Kijelentettem azonban, hogy itt abban az értelemben, ahogy azt Sándor Pál igen t. képviselőtársam mondotta, nem történt kényszer. A helyérdekü vasúti csoportoknak és magánvasutaiknak túlnyomó része egészen önként, spontán jelentette ki, hogy tudja, mi a kötelessége. Ha nekik lehetőséget nyújt az ő jövedelmezőségük, hogy a kötvényeknek megfelelő valorizációt adjanak, önként fognak adni részesedést, mérni átértekélést a kötvénytulajdonosoknak is olyan mértékben, amilyen mértékben azt anyagi helyzetük lehetővé teszi. Azt hiszem, ez ellen senkinek kifogása nem lehet. Ez abszolúte nem jelent kényszert. Ez jelent az illető részvénytársaságok részéről önként vállalt kötelezettséget, amely tény, hogy jegyzőkönyvben iimuik idején leszegeztetett. megállapittatott. (Zaj a szélsőbaloldali)».) Ki ve vonatkozólag méltóztassék megkérdezni azoktól az uraktól (Sándor Pál: Megkérdeztem!) akik ezen részvettek, bizonyára kijelenthetik, hogy ezt a terhet önként vállalták, annál is inkább, mert ezek között ,a vasutak között — hivatkozom névszerint az Agrárbankra, a Hazai Bankra, a Győr-SopronEbenfurti és az Eger-Pntnoki helyiérdekű vasútra — amelyek függetlenül ezektől ia tárgyalásoktól a kötvényeket bizonyos vonatkozásokban már önként valorizálták. Ilyen körülmények közt nem tudom, miért lehet visszás helyzetnek mondani azt, hogy egyik oldalon a kormány a törvényjavaslatban kijelenti, hogy valorizációnak helye nincs, a másik oldalon pedig a kereskedelemügyi ministerium, amint azt Sándor Pál t. képviselőtársam különösen a bizottsági tárgyalások alkalmával ismételten felhozta, ezeket presszionálta volna, kötelezte volna. Ilyen értelemben ez nem történt, épen ezért kifogás tárgyává ez nem tehető. Miután pedig, amint emiitettem, a vasúti kötvények ugyanabban a sorsban részesültek, mint az egyéb értékpapirok, azt hiszem, az egyenlő elbánás elvénél fogva is nem lehet mást tenni és az a helyes, hogy ez a rendelkezés ezekre is ki terjesztessék. Még csak egyet óhajtok felemliteni, amit a t. képviselő ur is emiitett, hogy miért nem alkalmaztatott ugyanez az eljárás a fővárosra vonatkozólag is. Erre vonatkozólag csak azt dasági érdekeinkkel, ellentétbe jut a viszonossággal. Szóval egy reakciós valami ez, mélyen t. pénzügyminister ur, és itt van az utolsó óra, hogy kegyeskedjék ezen segiteni. Kérem, méltóztassék módositani a törvényjavaslatnak ezt a helyét és méltóztassék elfogadni Sándor Pál határozati javaslatát. Elnök: Szólásra következik

1

? Szabó Zoltán jegyző: Dezseőffy Aurél! Dezseőffy Aurél: T. Képviselőház! Sándor Pál t. képviselőtársam szóvá méltóztatott tenni a törvényjavaslatnak azt a rendelkezését, amely szerint kimondatnék az, hogy a vasúti kötvényekkel szemben valorizációnak nincs helye. Különösen arra alapitja véleményét, hogy a vasutak, amelyek a kötvényeket kibocsátották, teljes értékükben megmaradtak, a sinek és vagonok, az egész álladók, szóval a teljes vagonérték megmaradt, tehát semmiféle oka nem lehetne annak, hogy ezekre érvényesítsük azt a feltevést, mintha a háború és a háborút követő viszonyok folytán előállott nehézségek következtében olyan károsodást szenvedtek volna, amely indokolttá tenné, hogy a valorizáció ezekre nézve is kizárassék. Tekintettel arra, hogy ezekkel a kérdésekkel a kereskedelemügyi niinisleriumban hivatalos kötelességemből kifolyólag magamnak kellett foglalkoznom, engedje meg a t. Képviselőház, hogy erre néhány szóval reflektáljak és felvilágosítást adjak. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt engedje meg Sándor Pál t. képviselőtársam, hogy kétségbe vonjam azt a kijelentését, hogy a vasutak ugyanabban az állapotban megmaradtak, mint a háború előtt voltak. A vasutak értékét ugyanis nem az azokba befektetett tőke, nem a sineknek, nem a vagonoknak értéke adja meg, hanem a hozadék, a jövedelem. A vasutak kötött vagyon, azt elidegeníteni nem lehet, azt csak teljes egészében lehet a kereskedelemügyi minister engedélyével átruházni, de a sineket felszedni, azokat külön értékesiteni nem lehetséges. A vasutak értéke tehát nem a befektetett tőkében, hanem de facto a hozadékban van. A hozadék, a jövedelem pedig igenis, nagyon jelentős változáson ment át a háború után, amennyiben bizonyára értesülve van Sándor Pál igen t. képviselő ur is arról, hogy úgyszólván egyik vasút sincs abban a helyzetben, mint a háború előtt volt. Értem itt elsősorban az államvasutak kezelésében lévő helyiérdekű vasutakat, amelyekre nézve méltóztatnak tudni, hogy épen az államvasutakkal kötött megegyezés folytán le kellett mondaniok és önként lemondottak arról a részesedésről, amelyet addig élveztek. Természetesen ez annyit jelent hogy sokkal kisebb jövedelmezőségük van. Másrészről pedig hivatkozom arra, hogy ezek a helyiérdekű vasúti csoportok, amelyek a kötvényeket a tulajdonokban lévő vasúti részvények alapján kibocsá.jtották, az elszakadt országrészeken is igen jelentős vasúti hálózattal birtak, amelyek a trianoni szomorú békeszerződés folytán természetesen elszakadtak tőlünk. Hogy az utódállamok mi kép viselkedtek a vasúti részvénytársaságokkal szemben, ebben a részben azt hiszem, felesleges kijelentéseket tennem. Mindnyájan tudjuk, hogy vagy semmit, vagy csekély töredékét a kárpótlásnak adják az utódállamok a helyiérdekű vasutaknak. (Sándor Pál: 7—8%-át adták!) Ezeknél a csoportoknál egyrészt az Államvasutaktól kapott haszonrészesedést, másrészt az utódállamoktól kapott kártérítés volna az alapja a kötvények fedezetének. Ez azonban abszolúte olyan inér-